Rubato e secco

Cím: Rubato e secco
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/04/19-22
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés#1: rubato = csapongva, egy-egy hang értékének önkényes meghosszabbítása vagy megrövidítése; secco = szárazon, röviden
Megjegyzés#2: Ne haragudj, Stanziii! D':
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.



Apró talpak szapora kopogása törte meg a néptelen, néma lépcsőház fakó, őszi csendjét - Constanze Mozart sietett fel a lépcsőfokokon, karján kis, gyöngyökkel hímzett táska billegett, ruhái díszesek, de láthatóan olcsóbb darabok voltak, fején széles karimájú, tollas női kalapot viselt. Bájos arcocskáján életteli mosoly ült, hosszú pillákkal keretezett szemei izgatottan csillogtak, arca kissé ki is pirult igyekezetében és felfokozott hangulatában. Férjével közös lakásának ajtajához tipegett lábujjhegyen, visszafojtott lélegzettel, óvatosan, hangtalanul nyomta le a kilincset, s miután belépett az előszobába, igyekezett a legnagyobb csendben becsukni maga mögött a bejáratot. A táskájára pillantott, amiben ajándék lapult - egy kis likőr, drága, márkás, édes -, letette kalapját, kibújt fényes, kopogó sarkú cipellőiből, kabátját felakasztotta, majd táskájával a kezében indult el férje dolgozószobája felé, ami a nappaliból nyílt. Már a szalon közepén járt, mikor furcsa, kellemetlen, szokatlanul disszonáns hangokat hallott kiszűrődni a dolgozószobából; olyan volt, mintha az egyébként kifogástalan hangú, szerényen díszes, visszafogottan faragott zongorára valaki durván rátenyerelt volna, vagy esetleg, ami rosszabb ennél, ököllel rácsapott. A fiatal nő nagyokat pislogott, ajkai szegletéből leolvadt a vidám mosoly, s tekintetében aggodalom csillant. Ahogy lassan közelebb lépett a résnyire nyílt ajtóhoz, ami férje "műtermébe" vezetett, az előzőhöz hasonló, érces, fülsértő négyes-ötöshangzatok csendültek fel ismét, s Constanze először azt hitte, zavaros beszéd foszlányait hallja, amolyan kísérőzajként - vagy csupán sóhajok sorozata volt? -, ám épp, mikor az ajtóhoz ért, kifejezetten meglepő, oda nem illő hang szólalt meg: egy elnyújtott, hangos, kéjes nyögés, amiben férje egyedi, kissé magasabb, mézes orgánumára ismert. A fiatal asszonynak elkerekedtek a szemei, s ahogy az ajtóréshez lépett, hogy belessen rajta, döbbenetében elnyíltak pirosra rúzsozott ajkai - az őt fogadó, kimagyarázhatatlanul félreérthetetlen helyzet olyannyira sokkolta, hogy majd' egy percig levegőt sem kapott. Aztán, ahogy lassan kezdte felfogni a látottakat, térdei heves remegésbe kezdtek, kirázta a hideg, szédülni kezdett, s kezeit muszáj volt a szája elé kapnia, különben felsikoltott volna.
Odabent, Mozart dolgozószobájában, a szoba egyik falához állított zongora előtt, illetve, félig-meddig a hangszer billentyűin a fiatal, német zeneszerző ült, szorosan hozzásimulva olasz vetélytársához, aki két kézzel tartotta a szőke férfit; egyik karját a karcsú derék köré fonta, míg másik tenyere a német egyik formás, hosszú combján pihent. Mozarton már csupán hófehér, selyem alsója feszült - méghozzá igencsak szűken -, egyik csuklójáról vajszínű selyeminge lógott le, kabátja, nadrágja, cipői és minden egyéb egy kupacba dobálva hevert a zongoraszéken, összekeveredve Salieri hosszú, fekete bársonykabátjával és mellényével. A szőke német egyik kezével minduntalan végigsimított az udvari zeneszerző szálkásan izmos hátának ívén, cirógatva a kényes, finom bőrt, míg másik kezének ujjai felváltva kalandoztak a férfi alhasán, mellkasán, fenekén és ágyékán. Mozart a lábait az olasz derekára kulcsolta, lüktető ágyékát a másik férfiéhez dörgölte, ahogy lágyan ringatta csípőjét, csapzott volt, és sápadt bőrén egyre-másra piroslottak a kényeztető ajkak okozta, messziről is kivehető foltok. Ajkai pajkos mosolyra görbültek, ahogy szeretője fekete selyemnadrágjába nyúlva a férfi vonzó, kerek fenekébe markolt, kéjesen nyögött fel ismét, mikor Salieri egy sóvárgó sóhajt követően végigcsókolt a német nyakának kecses ívén, majd gömbölyű vállán, s a fiatalabb férfi végignyalt kiszáradt ajkain.
- Ejnye, édes maestro-m - lihegte a szőke -, magácska szerfelett huncut ma...!
Vidáman kacagott fel, ám csengő hangja elcsuklott, s vágyakozó nyögésbe fojt át, mikor az udvari zeneszerző ujjai hegyével végigsimított vetélytársa alhasán, majd az alsó anyaga alá nyúlva finoman rámarkolt a fiatal német merev férfiasságára. Salieri arcán árnyalatnyi elégedettség suhant át, majd fellángoló szenvedéllyel kapott kedvese pirosló ajkaiba, s heves, szerelmes csókot kezdeményezett.
- Ön pedig, szerelmem, ismét túlzottan sokat fecseg - sóhajtotta az idősebb férfi, majd egészen közel hajolt vetélytársához, forró leheletével szinte perzselte finom bőrét. - Ahelyett, hogy csókra szánná édes ajkait...
Mozartnak nem kellett kétszer mondani. Karjait készségesen kulcsolta szeretője nyaka köré, s miután ajkaik összeforrtak egy újabb, őrjítően szenvedélyes csókban, fejét hátra vetette, s hangosan, szégyentelenül, kéjesen nyögve-sóhajtva élvezte, ahogy az olasz zeneszerző kényeztető ujjai fel s alá jártak merevedésén, miközben a férfi szerelmes csókjaival beborította a német nyakának, vállának és arcocskájának puha bőrét. Teljesen és egészen összesimultak néha, kábultan szerelmes pillantásokat váltva, halványan, boldogan mosolyogva egymásra.
Constanze remegő kezei lehanyatlottak, gyöngyös táskája csattanva-koppanva landolt a parkettázott padlón, s ahogy döbbenten, kétségbeesett arckifejezéssel hátrálni kezdett, véletlenül rálépett ruhájának szoknyájára, s egyensúlyát vesztve huppant a fenekére. Felsikkantott, majd szinte azonnal szája elé kapta a kezét ismét, s nagy nehezen, hosszadalmas ügyetlenkedések árán talpra küzdötte magát. Leporolta a ruháját, majd vetett még egy elkeseredett, megtört pillantást az ajtóra, ami feketén meredve választotta őt el férjétől, s férje szeretőjétől - elkapta a fejét, s kezeit védekezőn maga elé húzva, előbukkanó könnyeit nyelve szaladt ki, vissza az előszobába, remegő kezekkel csatolta be cipőjének pántját, majd kabátját lekapva a fogasról már fel is tépte a bejáratot, s olyan csendesen csukta be maga mögött, mint mikor pár perce hazaérkezett.
Salieri összerezzent a nő sikoltására, félve hajolt el Mozarttól, akinek épp pirosló ajkait kóstolgatta, s először a dolgozószoba ajtajára nézett, majd vissza kedvesére. A zavar vöröslő virágai bontottak szirmot sápadt arcán, vonásait aggodalom, s leheletnyi félelem rajzolta át, ahogy ismét a némethez bújt.
- Kedvesem... az imént... az a női hang... - kezdte csendesen, de a szőke férfi az olasz ajkaira csúsztatta mutatóujját, elnémítva ezzel őt.
- Hagyja, szerelmem - szólt sóhajtva, s bájosan szép arca kissé elkomorodott. - Ne nyugtalankodjon miatta.
Karjait szorosan fonta az udvari zeneszerző dereka köré, a férfihez simult egészen, arcát Salieri nyakához fúrta, s mélyeket lélegezve, nagyokat kortyolt szeretője finom bőrének bódítóan édes vaníliaillatából.
- De... de Amadeo... - szólalt meg továbbra is kissé feldúlt hangon az idősebb férfi. - A felesége...
- A feleségem tudja - vágott közbe félhangosan Mozart, s még inkább az olaszhoz bújt. - Tudja, és elfogadta - jelentette ki határozottnak induló, de elcsukló hangon. Salieri nem válaszolt, csak a zongora billentyűit bámulta mereven, miközben szerelme hátát simogatta fel s alá.
- Szeretem Önt, Antonio. Csak Önt, senki mást. Szóval... - a német aprót sóhajtott, ahogy elhúzódott kissé az udvari zeneszerzőtől, s egyik kezét a férfi arcára csúsztatta, kedvesen cirógatva bársonyos bőrét. - Szóval inkább velem foglalkozzon most.
Mozart ajkai sarkába huncut mosoly kúszott, s kihasználva az idősebb zeneszerző átmeneti figyelmetlenségét, pajkosan az olasz kerek fenekébe markolt, majd végigcsókolt szép nyakának ívén.
Salieri fojtottan felnyögött, a szőke német csak kuncogott. Aztán szerelmesen bújtak egymáshoz, s forró, szenvedélyesen mély csókban forrtak össze. Mintha megállt volna az idő - a zongora sikolyait már meg sem hallották, fejük felett összecsaptak a vágy tengerének vad hullámai, mélyen elmerültek benne s egymásban, perzselő sóhajaik édesen olvadtak szét, s töltötték be körülöttük a sziruposra sűrűsödött teret. Bűvölő csókok, heves, óvatos, durva, gyengéd, s őrjítően jóleső érintések, szerelmes szavak, nyögések, mosoly és könnyek, melyeket újabb csókok szárítottak fel...
Constanze Mozart az alkonyodó utcán, házuk kapujában állva, a hideg falnak dőlve zokogott némán.