Andante

Cím: Andante
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/04/08-09
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés: andante = lassan, lépésben
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.



Botladozva lépkedtem a bécsi éjszaka nyirkos kövezetén. Minden kihalt volt, párás és csendes, az ablakok és ajtók zártak, az utcai fények fakó foltokként világlottak a holdvilágos éj fekete palástja alatt. Majd' szétvetett a jókedv és a tenni vágyás, belülről feszítette az idegeim, mintha valaki folyton a fülembe súgott volna, hogy gyerünk, gyerünk, csináld csak, tedd meg, akarod te is, ó, mennyire vágysz rá, tudod jól...! Helyeseltem neki, bólogattam, de oly' hevesen, hogy beleszédült a fejem, meg kellett állnom, nehogy keresztül bucskázzak saját lábamon; csak nevettem, saját szerencsétlenségemen, hogy mennyire buta látványt nyújthatok így, szétnyitott kabátban, csapzott, arcomba lógó hajjal, s még járni sem voltam képes egyenesen - eszembe jutott, hogy ha mindezen látnivalókat még azzal is összefűzzük, hogy a nagy semmin mulatok, úgy még furcsább lesz az összhatás, s ezen gondolaton aztán még inkább felkacagtam.
Aztán hirtelen felkaptam a fejem, s mélyet lélegeztem a hűvös levegőből. Kirázott a hideg, megborzongtam egészen, mindenem reszketett, mélyen a csontjaimig hatolva, durván és kíméletlenül; Ő bukkant fel, élő, eleven emlékképet láttam, mikor legutóbb - nem is oly' rég, néhány napja csak - találkoztam vele, hosszú, hivalkodóan, aranyfonállal hímzett, bordó bársonykabátot viselt, halványsárga, virágos selyemmellényt, hozzá illő, fehér selyemnadrágot s habos-fordos selyeminget, mindkettőn arany hímzés, lakkozott, csatos cipőjén visszacsillant a napfény, mely a hatalmas ablakokon ömlött be a folyosóra. Gyönyörű volt, ahogy mindig, el sem tudtam képzelni, hogy akármilyen öltözet rosszul álljon rajta, hogy ne legyen éppen tökéletes, finom vonásai aggódó kifejezést öltöttek, kócos, mézszőke haja a homlokába lógott kissé, zavartan túrt bele, s szép, pirosló ajkát beharapta. Aztán ahogy felnézett, rám emelte ragyogó pillantását, én egészen libabőrös lettem, angyali arcára pedig elbűvölő, kedves mosoly rajzolódott, s két kecses, szinte szökellő lépéssel előttem termett, kezecskéit a mellkasomra simította, s a nyakamba kötött, tüll-selyem sálat igazgatva, játékosan ráncigálva fecsegni kezdett. Egy árva szót nem értettem belőle, de éreztem, hogy arcomon szerelmes pír gyúlt, zsigereim kifordultak, szívem bordáim ketrecébe zárt vadállatként verte mellkasom - féltem, hogy megérzi, mikor hozzámér, de nem adta jelét annak, hogy észre vette volna. S kérdezett valamit, én bódultan bólogattam, fogalmam sem volt, mi mást tehetnék, mire ő felkacagott - egyik kezét a szája elé kapta, lehunyt pillákkal hagyta egy percig, hogy finoman rázza őt a nevetés, majd mellkasomnak dőlt, hozzám simult, gyönyörű, bársonyos bőrű arcát az enyémhez dörgölte, s nyomott egy csókot az ajkaimra. Döbbenten nyögtem fel, s hebegtem össze-vissza, nem értettem, miért... hogy miért... ismét kuncogni kezdett, majd mutatóujjával végigsimított az ajkamon, s mikor újra meg akartam szólalni, csak annyit mondott: "Édes maestro-m, Önnek annyira elcsavarták a fejét, hogy már arra is csak bólogat, ha azt kérdik Öntől, rózsaszínben játszik-e az égbolt, s lila-e a tenger színe." Elszégyelltem magam. Ő pedig biztosan észre vette, mert megcirógatta az arcom, nyomott mindkét orcámra egy-egy csókot, majd még egyszer rám nézett, s elengedett, hátrébb lépett, majd halványan elmosolyodott.
- Szerencsés asszony - mondta csendesen. Aztán hátat fordított, s futásnak eredt, lépteinek zaját elnyelte a vastag, bíbor szőnyeg, ami a folyosót borította. Megsemmisülten álltam csak, s kábán néztem utána.
Ismét vettem egy mély, tiszta lélegzetet. Tücsök ciripelését hallottam egy ablak alól, bágyadtan pislákolt a fény a hatalmas, vasveretes bejárati ajtó felett, ami a kétemeletes, bécsi lakóházba nyílt. Felfelé fordítottam a fejem, s addig bámultam az egyik vakon sötétlő ablakra, míg bele nem fájdult a nyakam, s szédülten estem majdnem hátra. Elmosolyodtam, s vidáman intettem egy elhaladó kocsi bakján ülő férfinek. Aztán már a lépcsőfokokat szedtem - nem emlékszem, hogy voltam képes olyan sebesen és egyenesen, dülöngélés nélkül lépcsőzni, de az biztos, hogy mikor felértem, a megmagyarázhatatlan lendület köddé foszlott, s csupán egy mozdulat választott el egy közelebbi találkozástól a kicsempézett padlóval. Amint kissé összeszedtem magam, s kibékültem a szédüléssel is, egyenesen ahhoz az egyszerű, szerényen díszített, rézkilincses ajtóhoz siettem, amin egyszer már beléptem, bebocsájtást nyertem, végignéztem a lakás legszemélyesebb és legsajátabb részeit, s elidőztem ott, ahol a zene csodája születik... Ismét lüktetni kezdett a szívem, őrülten ficánkolt a mellkasomban, éreztem, hogy arcomba szökik az összes vér, ahogy felidéztem azt a délutánt.
Az utcán találkoztunk össze, váratlanul és véletlenül, de Ő annyira izgatottan s vidáman köszönt rám, hogy azt hittem, tán' összetéveszt valakivel. De aztán a nevem kiáltotta - "Maestro, maestro, édes Salierim!" -, s már előttem is állt, magát büszkén kihúzva, csinos arcán önelégült gőg festette széles mosoly húzódott, tekintetében végtelen hiúság csillogott, s karba font kezekkel szólalt meg. Hangja, beszéde fennhéjázó volt, tartása kecses, de dölyfös, megjegyzései, közbeszúrásai csípősek és arcátlanok. Megharagudtam rá, s hencegő, rátarti stílusa irritált - szemtelen volt, nagyszájú, egy taknyos kis kéjenc, tódította magából az önfényező szavakat, mondatokat, vége-hossza nem volt kérkedő fecsegésének. Egy - kissé talán túlságosan is - lesújtó pillantás kíséretében fojtottam belé a szót, elég volt a nevét kiejtenem, meg is lepődtem kissé, hogy mennyire feszülten figyel rám, ám nem mutattam ki egyáltalán. Lassú léptekkel indultam el az utcán, Ő mellettem sietett, alsó ajkát beharapva pislogott rám, én pedig rápirítottam kellemetlen, hivalkodó stílusa miatt, mire Ő elmosolyodott, olyan pimasz, gúnyos mosoly volt ez is - aztán hirtelen belém karolt, s húzni kezdett az ellenkező irányba, s mikor tiltakozni kezdtem, és szándékai felől próbáltam érdeklődni kissé idegesen, csak felkacagott, s még szorosabban hozzám simult.
- Csak jöjjön, drága maestro - kuncogott olyan bájosan, hogy arcomon ismét a zavar vörös rózsái bontottak szirmot. - Ha felértünk a lakásomra, s meghallgatta a művem, akár el is fenekelhet az arcátlanságom miatt.
Én pedig nem ellenkeztem tovább, csak néma szégyenembe burkolózva botladoztam mellette. És zongorázott nekem. Csak nekem, ezt ki is hangsúlyozta, varázslat volt, amit azzal a hangszerrel művelt, egészen megbabonázott vele, mozdulni sem tudtam, csak hallgattam a mennyei muzsikát, édesen olvadt a szívemre, könnyebb volt a szellőnél, derűs és szerelmes dallam, egészen a hatása alá kerültem. Olyannyira, hogy mikor ismét felnyitottam hosszú pilláim, Ő már előttem állt, karon ragadott, s míg én még a bűvölő zeneszó kába vakságában voltam, maga mögött húzva engem a hálószobájába sietett, s a következő pillanatban, egy finom lökés hatására már az ágyon feküdtem, s Ő terpesztett lábakkal a csípőmre ült. Felnyögtem. Elvigyorodott, majd a fülemhez hajolva suttogni kezdett, ujjai már a selyemingem alá csúsztak, s úgy simogatta felforrósodott bőröm. És én magamhoz szorítottam. És utána nem volt megállás...
Felsóhajtottam, s alsó ajkam kissé beharapva, pirosló arccal, de mosolyogva kopogtam be az ajtón. Feltüzelt az emlékkép teljesen, még levegőt venni sem tudtam, mintha elfelejtettem volna, hogyan kell. Álltam az ajtóban részeg vidámságban fürödve, térdeim meg-megremegtek a zavarba ejtő gondolataimtól, kezem lassan az ajtólapra simítottam, s ismét, most már hangosabban, határozottabban kopogtattam. Odabentről neszeket hallottam, majd lépések hangját, amik a zárnyelv kattanásában teljesedtek ki. Az ajtó kitárult, s én a falnak dőlve, üresen mosolyogva, bortól és mámortól zavaros tekintettel figyeltem a pislákoló gyertyafény bizonytalan fénykörében álló, kócos, szőke férfit. Álmosan dörzsölgette a szemeit, nagyot ásított, majd ahogy rám nézett, gyűrött, de végtelenül bájos, elbűvölően szép arcocskája egészen felderült, tekintete pedig felragyogott - mintha az összes álom egy pillanat alatt tovaszállt volna. Vágyakozó, szerelmes tekintetem lassan járattam végig rajta; mézszőke haja kócosabb volt a szokottnál, de így talán még vonzóbb volt, bár az is elképzelhető, hogy foghíjas öltözete fogott meg ennyire. Ugyanis karcsú, kecses testét csupán egy könnyű, hófehér, arany-ezüst hímzéses, selyem hálóruha fedte, amit csak lezserül összefogott maga előtt fél kézzel, válláról lecsúszott az anyag, teljesen szabadon, látszani hagyva a halovány, csalogató, puha bőrét - mezítláb volt, utánozhatatlan, bódító gyümölcsillat áradt minden porcikájából, teljesen elszédített, mélyeket kortyolva ittam magamba, s mosolygott, de olyan kedvesen, elragadóan, s mégis csábosan, hogy néhány pillanatra egészen és teljesen leblokkoltam. Az a hálóköntös. Azt még én ajándékoztam neki, mikor... ó, igen.
Épp az éjjeli szekrényemen álló mécseslámpához hajoltam, hogy eloltsam, mikor halk kopogás után lassan kinyílt a hálószobám ajtaja. Kérdőn pislogtam a belépő felé, Ő pedig egyenesen rám nézett - hirtelen szörnyen melegem lett, kiszáradt a szám, ahogy levegőért kapkodtam, de hiába, csak fulladoztam hangtalanul, egyre vörösödve. Néhány fürge lépés, s már az ágyam szélén térdelt, kecses testét csupán az a bizonyos hálóköpeny fedte akkor is, lehajolt hozzám, s megcsókolt, remegő kezeim a derekára csúsztattam, Ő pedig, ajkait elszakítva az enyémektől felegyenesedett, s hamar kioldotta a köpenyt összetartó selyemfonatot. Felsóhajtottam, óvatosan cirógattam meg meztelen bőrét, majd erőtlenül hanyatlottam a páráim közé, ám ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a hálóköpenyébe. Lerántotta rólam a takarót, lábait terpesztve ült az ágyékomra, majd lehajolt, s egészen hozzám simult, halkan kuncogott, majd csókot kért ismét, s én mohón kaptam pirosló ajkai után. A pislákoló mécses fényében habtestén meg-megcsillant egy-egy csepp víz, mintha egy mesebeli tündér lett volna, egy angyal, mi még a sötétben is ragyogott, fényével teljesen elborítva engem, pedig csupán a fürdőben volt. Teljesen megbolondított. Nem tudtam ellenállni - őrült, lehetetlen, ostoba dolog lett volna. Készségesen adtam át magam sóvárgó vágyainknak.
Kezem kinyújtottam a hálóköntös felé, s ujjaim hegyével végigsimítottam az anyagán. Felnyögtem, ahogy tekintetem ismét végigjárattam gyönyörű testén, mire Ő hívogatóan kitolta a csípőjét, majd szorosan elém lépett, s mindkét tenyerét a mellkasomra simítva, pilláit lehunyva hajolt a fülemhez.
- Édes, egyetlen maestro-m, minek köszönhetem boldogító látogatását ezen a kései órán? - búgta érzéki hangon, halkan, de a kellő helyeken ráerősítve a hangerejére.
Képtelen lettem volna bármit is válaszolni. Azonnal átöleltem karcsú derekát, szorosan vontam magamhoz, felsóhajtottam, szinte nyögtem ismét, ahogy arcom kecses nyakához fúrtam, magamba ittam bőrének mézes gyümölcsillatát, kezeim reszkettek, ahogy megsimogattam a hátát, s nem tudtam megállni, hogy ne égessek egy forró csókot bájos orcájára, majd puha, finom ajkaira. Csendesen felnevetett, talán rajtam mulatott, tehetetlen sóvárgásomon és türelmetlenségemen, kis kezét az arcomra csúsztatta, s cirógatni kezdett, majd csókot kért, s én gondolkodás nélkül, azonnal adtam is.
- El akartam mondani, hogy... - kezdtem mondandómat, félig-meddig felocsúdva szerelmes kábulatomból.
- Hogy? - kérdezett vissza pajkosan mosolyogva. Kisöpörte a hajam az arcomból, majd a mellényemet kezdte kigombolni. Észre sem vettem.
- Hogy... - ismételtem, s mélyet kortyoltam bódító illatából. Elmosolyodtam, ismét megszédültem kissé. Szorosan kapaszkodtam törékeny alakjába.
- Hallgatom, drága maestro, kedvesem, szerelmem - szólt kissé türelmetlenül, lábujjhegyre állt, s ajkait csücsörítve gügyögött nekem. Nem egészen fogtam fel akkor, viszont azt éreztem, hogy ismét engem gúnyolt. De nem érdekelt, nem zavart a legkevésbé sem.
- Hogy én igazán, nagyon... igazán... igazán... - Nem jutott eszembe semmi szép, hízelgő vagy cifra szó. Nem voltam épp költői állapotban. Ő csak mosolygott rám, s ismét megsimogatta az arcom.
- Én szeretem Önt, Mozart - bukott ki belőlem. - Szerelemből - tettem hozzá megfontoltan. Aztán nagyokat pislogtam a lakás sötétjébe bámulva. Mit is mondtam az imént...?
Már csukódott is mögöttem az ajtó, a nyakam köré pedig szorosan fonódott két gyönge kar, simogató kezecskék simították a vállaim és a hátam. Puha, méznél is édesebb ajkak forrtak az enyémekre, készségesen csókoltam meg, nyelveink egymáséhoz simultak, fogaink össze-összekoccantak, ahogy egyre hevesebben csókolóztunk.
- Én is szeretem, annyira, nagyon-nagyon, mondhatatlanul, édes Salierim!
Már nem is voltam igazán részeg. Boldogságomban mosolyogtam csak.