Kábulat

Cím: Kábulat
Szerző: Carlos
Fandom: Doctor Who
Párosítás: Mester × Doktor (Simm!Mester × Tizenegyes)
Korhatár: R
Kelt: 2011/06/25
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.
Megjegyzés: Diának akartam ajánlani, de nem hiszem, hogy érdekli. És el is szúrtam.



Ahogy a Doktor megemelte barna, kopottas, elegánsan szép csizmába bújtatott lábát, hajnali harmat zuhataga áztatta át a cserzett bőranyagot, s a kövér, vadul zöldellő fűcsomók szinte ropogva hajlottak félre a férfi talpa alatt, ahogy elindult a TARDIS felé. Percekig bámult csípőre tett kezekkel egy távolodó, vörösen lángoló hajzuhatag karcsú tulajdonosa után, arcán halovány mosoly, fülében még visszacsengtek saját intő szavai, amikkel ellátta a lányt, majd egy mély sóhaj kíséretében fordult sarkon. Földöntúlian zöld, ködös, bűvölő íriszei eltűntek egy pillanatra, ahogy lehunyta szinte láthatatlanul világos, szőke pilláit, míg megigazította sötétpiros csokornyakkendőjét, majd zsebre dugott kézzel, bambán a tintakékből lilába forduló, lassanként barackrózsaszínné fakuló eget bámulva lépett leghűségesebb, legöregebb útitársa mellé, s tenyerét az utánozhatatlanul kék falra simította. Megszédült. Zavartan ráncolta a homlokát, egyre homályosodó látását szemei folyamatos dörgölésével próbálta orvosolni – izmai lassanként mondták fel a szolgálatot, fokozatosan ereszkedett a harmatos föld felé, míg végül már térdelt a fűben, vakon pislogott, s egyre csak kapkodta elnehezülő fejét. Nesztelen lépteket hallott, megpróbált a közeledő idegenhez, feltételezett támadójához szólni, de vékony, íves, szép ajkai némán mozogtak, s mintha egyszerre az összes oxigént elszívták volna tüdejéből, hangtalanul fulladozott egy percig, majd végül a tudattalan kábulat hullámai átcsaptak a feje felett, így ő maga már nem észlelhette, hogy mielőtt eszméletét vesztve elterülhetett volna a harmatos fűben, két erős kar fonódott karcsú, törékeny teste köré, s még abban a minutumban magasra emelte őt. Néhány, szinte nevetségesen könnyed lépés ropogott a friss fűben, a TARDIS ajtaja azonnal, egy apró érintésre kinyílt, majd a belépő alak mögött engedelmesen becsukódott.
Két dühös elefánt, egy haldokló zsiráf és egy száztagú tűzoltózenekar lármázott egyszerre a Doktor fejében, mikor magához tért. Mindkét tenyerét az arcára simította, de hamar lehanyatlottak ismét a kezei – mintha minden tagja ólomból lett volna, lélegeznie is fájdalmas volt, annyira zsibbadt és sajgott az összes izma. Miután a levegő összetételéből és az ismerős fényekből, hangokból következtetve megállapította, hogy a TARDIS-ban van, és realizálta, hogy a vezérlőterem üvegpadlóján fekszik, egy sor elhúzódó, kínzó erőlködés után ülőhelyzetbe tornázta magát, s felnyitotta halovány pilláit, kábán pislogott körbe, erősen koncentrálva, hogy ne zuhanjon vissza a padlózatra. Felnyögött. Csendesen, hosszan, fájdalmasan – s szinte azonnal érkezett is válasz, ismerősen csengő, rövid, száraz nevetés, majd egy rosszalló sóhaj, s közeledő léptek zaja. A Doktor egy pillanatra megrémült, láthatóan összerezzent, ám ahogy az egyértelműen közeli, szinte saját illat a testébe kúszva olvadt lüktető, megdöbbentően boldog sziruppá; megnyugodott, s már szinte mosolyogva nézett fel az elé guggoló férfire. Félig lehunyt pilláin át szalmaszőke tincseket látott, kerek, első pillantásra kedves, másodikra inkább kifürkészhetetlen arcra pislogott, s tekintetét mélyen fúrta a sejtelmesen csillogó, magával ragadó, aranyszín íriszekbe. Zsibbadt ajkait szóra nyitotta, hitetlenkedve ingatta meg a fejét, s egyik remegő kezét a szőke férfi felé nyújtotta, ám hang nem hagyta el a torkát, s ujjai sem érték el a puha bőrrel kecsegtető arcot.
- Ezek szerint még nem vagy egészen magadnál. – A Mester hangja pont olyan csendes és éles volt, mint mindig, csak az orgánum változott az évszázadok során; arca viszont még mindig a bukott miniszteré volt, ami csak egyet jelenthetett. – Úgy terveztem, hogy visszahozom a TARDIS-t pontosan oda, ahonnan elvittem, veled együtt, míg te békésen alszol, de…
A Mester felállt, a vezérlőpulthoz lépett, s néhány könnyed mozdulattal leparkolta a csillag- és időközi járművet, majd ahogy minden hang elhalt, s csak kettejük lélegzése törte meg a rájuk zuhanó, közéjük feszülő csendet, lassan, hangosan felsóhajtott. Egy pillanatra lehajtotta a fejét, miközben az irányító panelekre támaszkodott. A Doktor bágyadtan pislogott a férfi alakjára, s minden éber sejtjével arra koncentrált, hogy mozgásra tudja bírni a hangszálait. S végül…
- Mi a célod…? – Szinte csak lehelte a szavakat, ajkai alig rezzentek meg, ám a szőke férfi mégis azonnal sarkon fordult, s ismét a kába Doktor elé guggolt, morcos tekintettel mérte végig őt, végül pedig letelepedett a bután, kissé kicsavarodva, terpesztett lábakkal ülő férfivel szemben, néhány centi távolságra a Doktortól, s a mellkasa előtt karba font kezekkel hajolt közel hozzá.
- Ó, csak a szokásos – vigyorodott el kínzó kegyetlenséggel a Mester. – Szerencsére te okos fiúként, szépen, ügyesen belélegezted az összes gázt, a TARDIS-od pedig nem ellenkezett, mikor társas utazásra vittem. Dicsérd meg, egész úton nagyon jó kislány volt.
A Doktor zavaros tekintete a másik férfi arcát fürkészte. Mélyet lélegzett, ajkait összeszorította kissé, s lehunyta, majd felnyitotta a pilláit. A szőke férfi érdeklődve, szinte szelíden mosolyogva figyelte társának minden apró mozdulatát.
- Megmérgeztél…? Mi ez…? – kényszerítette ki magából a Doktor. A másik férfi nevetve legyintett, majd izgatottan nyalt végig az ajkain, mielőtt megszólalt volna.
- Csak egy csipetnyi saját kreálmány – mondta felszegett fejjel, s arcán gőgös félmosoly suhant át. – Ne aggódj, nem halálos. Csupán kissé bágyadttá és… mozgásképtelenné tesz. Nagy dózisú érzéstelenítő az Erdő rengetegéből – magyarázta a férfi. – De úgy látom, már múlik a hatása, ha képes vagy beszélni. Kár érte; ráfér még a fejlesztés. – Grimaszolt.
A ragyogó, zöld íriszek ismét elvesztek a szinte láthatatlan pillák takarásában – tulajdonosuk fáradtan, hangtalanul lélegzett, fejét a falnak támasztotta, pihegett, erőt gyűjtött, próbálta legyőzni a gyengített mérget, hisz’ még annyi, de annyi mindent akart mondani a Mesternek, fejében dübörögtek a válaszért sikító kérdések, semmit sem értett, tudni akart mindent, és rettegett az igazságok fullasztó súlyáról. Ismét megszédült, a gondolatok felzaklatták, arcizmai fájdalmasan összerándultak, s elgyötört nyögés szakadt fel a tüdejéből.
- Számtalan kérdésem lenne, de… – A Mester hangjára a Doktor összerezzent, nagy nehezen lenyelte a szédülés okozta hányingerét, s kissé kába tekintete társa aranyszín íriszeit kereste. A szőke férfi arcára félmosoly kúszott.
- A fenébe is, hisz’ rád van írva az összes válasz – sóhajtott lemondóan a Mester, s egészen közel hajolt a másik férfihez. – Te sem úsztad meg egy darabban az Időzár-balhét.
Komótosan emelte fel egyik kezét, ujjait végighúzta a Doktor combján, majd tenyerét a férfi mellkasára csúsztatta, s felvont szemöldökkel figyelte, ahogy társa szinte ösztönösen mozdítja a testét, hogy minél inkább a simogató kézhez bújjon. A Mester somolyogva térdelt fel, majd a sarkára ülve hajolt a másik férfi fölé, s immár mindkét keze a karcsú testen kalandozott – míg az egyik a Doktor hosszú, formás combjain siklott fel-le, meg-megmarkolva azt néha, a másik a gyorsuló légzéstől reszketve hullámzó mellkast simította továbbra is, néha megcirógatva az íves nyak puha, sápadt bőrét. Elvigyorodott. Ez már egyre inkább kedvére való volt. A Doktor zsibbadt, remegő mozdulatlanságba süllyedve, fáradtan pislogott fel társára; a Mester vonásai kisimultak, szép ívű ajkait résnyire nyitotta, ahogy egyre közelebb hajolt a másik férfihez.
- Igazán tetszik az “új” Doktor – súgta a reszkető férfi ajkai közé, ismét mosolygott kegyetlenül, halványan, mindkét tenyerét a hamvas, fehér arcra csúsztatta, s homlokát óvatosan a Doktorénak döntötte.
- Mit akarsz még…? – nyögte a Doktor. A mérgesgáz hatása már szinte elmúlt, ám ő továbbra is mozgásképtelen volt, tagjai kocsonyásra olvadtak, fülében felforrt vére lüktetett hangosan, s egész testét betöltötte, elárasztotta, s az utolsó, legárvább sejtjéig átitatta a Mester szédítő méz és sajátosan kesernyés, bódítóan édes illata, ami a Doktort mindig a fahéjra emlékeztette. Erőtlenül emelte fel a kezeit, s társa csuklóira fonta hosszú, cirógató ujjait, ajkait pedig apró, kótyagos mosolyra húzta.
- Az életed akarom, Theta. Semmi többet.
A kényeztető, simogató kezek azon nyomban elszakadtak a Doktor arcától, s hamar a férfi ingébe markoltak durván, pár másodpercig szorosan tartották őt, majd a Mester görcsösen rázta meg az elgyöngült, karcsú, törékeny testet – a Doktor lehunyta pilláit, nem ellenkezett, nem tiltakozott, csak hagyta, hogy társa néhányszor a TARDIS falának lökje, majd mikor a szőke férfi a falhoz passzírozta őt, ragyogó, zöld íriszei mélyen a Mester arany tekintetébe fúródtak, s mindketten mozdulatlanná dermedtek. Egy percig csak bámultak egymásra – két fáradt, nyughatatlan szempár, fiatalok s időtlenek, a végtelenbe tekintéssel megátkozottak – sóhaj szakadt fel mindkettejükből, a szorítás lazult, egyre csak lazult, míg végül a szőke férfi hosszú pillái lecsukódtak, ajkai pedig társáéra forrtak. És csókolóztak hosszan, mélyen, szerelmesen, de keserédes ízzel a szájukban, veszett szenvedéllyel, mint az egyetlen hervadt virág a csokorban, furcsa, bús boldogság ölelte körül őket, s kézmeleg lángok táncoltak köztük. Aztán a Mester elhajolt, még egyszer végignézve a másik férfin elfintorodott, először feltérdelt, majd lábra állt, s egy néma, mély, gyors lélegzetvétel társaságában hátat fordított az őrá egyszerre döbbenten s kérlelve pislogó Doktornak.
- Még találkozunk, Doktor.
A szólított erőtlenül bukott oldalra, fejét a padlóba ütötte, pillái lassan lecsukódtak, ahogy erős fájdalom lüktetett át a fején. Néhány gyors, könnyed lépés zaja, majd a TARDIS ajtaja kinyílt, s szinte azonnal be is zárult. A Doktorra rászakadt a pangó csend. Felnyögött, majd görcsben álló izmait ellazította, lélegzete lecsillapodott, szíveinek üteme vészesen lassulni kezdett, s ahogy résnyire nyílt szemei előtt milliónyi apró, színes folt kezdett vad tangózásba, eluralkodott elméjén a leszálló köd. Eszméleténél, de tompán, süketen, homályos látással hevert csak az üvegpadlózaton. Nem érzett semmit. Nem mozgott, nem gondolkodott, nem beszélt, s nem, nem, nem remélt már semmit abban a pillanatban. Csak feküdt. És lélegzett. És élt. Élt, ahogy a Mester is. Élt. Semmi több. Könny szökött a Doktor szemébe, s forrón folyt végig sápatag arcának hamvas bőrén. Megkönnyebbült. A Mester élt. Túlélte, megint. Csak ennyi. Csak élt. Nem is kellett más. Semmi több.