Rapsodia silezioso

Cím: Rapsodia silezioso
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/03/02
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés#1: rapsodia silezioso = néma/csendes rapszódia
Megjegyzés#2: zene: l'Assasymphonie (Salieri in MOR)
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.



Soha, semmivel nem érdemeltem ki, de pontosan emlékszem minden apró mozdulatra, s minden finom, gyöngéd, kedves érintésre, amit aznap este kaptam.
Talán már egy órája is megvolt, hogy új operám bemutatója véget ért, s én hiába vártam abban az átkozott csarnokban félszegen, reménykedve, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy Mozart nem fogadta el a meghívásom. Amint felmerült ez a gondolat, kegyetlen hirtelenséggel áradt szét bennem a csalódottság, s hiába voltam büszke az aznap este aratott sikeremre, az összes dicséret egy szempillantás alatt rideg, durva, mérgező hazugságként itta magát a bőröm alá. Megborzongtam, éreztem, hogy arcizmaim irtózó fintorba torzultak, s tekintetem is elsötétülhetett, mert a bárónő, aki imént még lelkesen azt részletezte, mennyire élvezte az előadást, most kissé félő, tartózkodó mosollyal kért elnézést, s sietősen távozott társalkodónői kíséretében. Hálát adtam az isteni beavatkozásnak - vagy csupán hirtelen kedélyváltozásom ijesztette el őket? -, kezeimet a hátam mögött összekulcsolva, diszkréten ökölbe szorítottam őket, s magamban fájdalmasan, keserűen szitkozódva, leszegett fejjel indultam el hátra, a színpad mögötti, olyasféle öltözőszobám felé. Egyre csak azon jártak a gondolataim, vajon német vetélytársam miért nem tisztelt meg legalább a jelenlétével...? Megsértettem, megbántottam valamivel talán, vagy valóban ennyire gyűlöl engem? Már zenei tevékenységem sem érdekli, annyira nem bír a közelemben lenni...? Éreztem, hogy arcomon kigyullad a szégyen lángja; igen, volt néhány aljas húzásom elvakult féltékenységemben, ami Mozart kárára vált, de az utóbbi két évben minden erőmmel és befolyásommal azon voltam, hogy támogatókat, tanítványokat nyerjen... Tudtam, hogy már nem javíthatom ki, amit tönkre tettem, s esélytelen volt, hogy az Udvar valaha is elfogadja, befogadja az Ő újszerű, ragyogó zsenialitását - ó nem, ahhoz túl szürke, beszűkült látókörű, savanyú társaság volt -, de mégis veszettül, szinte nevetségesen reménykedtem, hogy egyszer majd a közelembe költözik, s naponta vele étkezhetek a császári esteken, találkozhatom a rendezvényeken, s mikor szembe jön velem a folyosókon, azzal az ostoba, gyerekes, obszcén... derűs, kedves, elbűvölően gyönyörű mosollyal az arcán rám köszön... Hevesen lüktetett a szívem, majd' kiszakadt a helyéről, ahogy felidéztem magamban ragyogó tekintetét, bájos, csinos arcát, csalogató, sudár, kecses alakját, csilingelő, mézédes hangját... ahogy beszél, szép, pirosló ajkait néha pajkosan megnyalja, kis kezecskéit a szája elé kapja, ha felkuncog - óh, az a nevetés...! -, mozdulataiból valamilyen nyers, igéző kellem és báj árad, ah, nem bírom, egyszerűen nem bírom, mikor látom tovasietni, díszes kabátja fellibben, kis, formás feneke jobbra-balra ring... Az övénél édesebb, vonzóbb személyiséget még soha, senki nem birtokolt ezen a kegyetlen, átkozott világon. S a zenéje...! Oh, Signore mio, nem is emberi az, egészen túlvilági, egy mézédes gyümölcs a Paradicsomból, egy operányi, szonátányi, koncertnyi mennyország, a szférák üdvözítő muzsikája, annyira gyönyörű, csodálatos, borzongatóan lenyűgöző... ah, ocsmány, hitvány szavak, nem méltóak, hogy az én legédesebb Mozartomat, s isteni zenéjét velük illessem!
Mikor kinyitottam a szemem - fogalmam sem volt, mikor hunytam le -, mellkasom hevesen hullámzott, ahogy a levegőt kapkodtam, tekintetem kissé homályos volt, a torkom pedig teljesen kiszáradt. Forró, lüktető, őrjítő hullámokban csapott össze a fejem felett a Mozart iránt érzett, tajtékzó szerelmem végtelen, vadul kavargó tengere. Lassan rázni kezdtem a fejem, majd egyre hevesebben, kezeimmel az arcomba hulló hajamba téptem, lehunyt pilláim mögül perzselő könnyek bukkantak elő, s míg egymás után, szemtelenül gördültek le az arcomon, ordítani tudtam volna a belülről tépázó irgalmatlan, pusztító, kegyetlen fájdalomtól. Miért? Miért?! Csak ez visszhangzott a fejemben újra meg újra, a tébolyultak süket értetlenségével megmérgezetten rogytam össze a félhomályba burkolózott, kihalt folyosón, s öklömmel a puha szőnyeggel borított padlót ütöttem. Alig kaptam levegőt. Mozart, ó édes, drága, egyelten, kedves Mozartom, életem, lángoló szerelmem, magányos fénysugaram, Te egyedüli, Te könyörtelen, minden kínom és boldogságom tüneményes, álomszép, ádáz okozója...! Súlyos, nyomasztó, fullasztó csend áradt mindenfelől körém. Nem bírtam megmozdulni, elő szoborrá merevedtem a földön térdelve, könnyáztatta arcom csillogott, ajkaim résnyire nyíltak, ahogy kortyolni próbáltam a levegőből, s fejem zúgott, gondolataim zsongtak, én pedig borzalmasan szédültem.
Nem tudom, hogy végül hogyan sikerült talpra verekednem magam, de behatározhatatlan idő elteltével végül reszketve bezuhantam öltözőszobám ajtaján - máskor mindig rendezett, gondosan hátrafogott hajam kócosan lógott a homlokomba, arcom a szokásosnál is vértelenebb, szinte falfehér volt, homályosan láttam, füleim csengtek, zúgtak, s a fejem is borzalmasan hasogatott. Csak egy kanapét akartam, amin elnyúlva kilehelhetem megfáradt, elgyötört lelkem, csak egy kés, egy áldott penge, egy pohár méreg, egy kanálnyi víz is elég lett volna, s egy szempillantás alatt vége a szenvedésemnek... a császár kitüntetésével a nyakamban, a legnagyobb dicsben hagynám itt ezt az átkozott világot, igen, igen, nem is hiányozna semmi, semmi ebből a fagyos, rideg pokolból... Óh, ostoba, ostoba, én ostoba...! Mozart, Mozart, csak egyszer, egyszer láthatnám még gyönyörű, kedves arcát, bárcsak ragyogón tündöklő íriszeibe nézhetnék, s elmondanám, istenbizony megtenném, a fülébe súgnám, hogy szeretem, hogy őrülten, hogy végtelenül, hevesen, szenvedélyesen, örökkön és örökké, igazán, igazán!
- Kedvesem, jaj, drága Salierim! Maestro, maestro!
Két vékony, gyönge kart éreztem a derekam köré fonódni, kis, könnyű test simult az enyémhez, álomszerűen szép, ragyogó szempár fürkészte az arcom, benne tengernyi aggodalom, gyöngédség, szeretet... egy kis, hűvös tenyér csúszott forró, lázban égő arcomra, finoman, kedvesen törölte le elmaszatolódott könnyeim, s puha, meleg, édes ajkak értek az enyémekhez. Remegtem, maradék erőm lassan elpárolgott belőlem, egész testem lüktetett: szédítő gyorsasággal dobogó szívem őrülten pumpálta szerelemmel mérgezett vérem, s ha Mozart nem ölel magához, talán ott helyben összeestem volna aléltan, eszméletemet veszítve. Valahogy sikerült elbotladoznunk a széles kanapéhoz, s ahogy Ő leült, fejem kimerülten hajtottam az ölébe, s görcsösen remegő karjaimmal körülfontam karcsú derekát, arcom a hasához fúrtam, s megpróbáltam mélyen s egyenletesen lélegezni. Finom, kicsi kezei aggódva simogatták az arcom, én lehunytam hosszú pilláim, s Ő lassan, finoman arrébb seperte a hajam, majd homlokomhoz hajolva csókot lehelt rá. Soha, addigi nyomorúságos, nevetséges, szánni valóan üres életem során még egyetlen egyszer sem voltam annyira őszintén, múlhatatlanul és kimondhatatlanul boldog, mint akkor és ott. És én csak feküdtem az ölében, szorosan hozzábújtam, Mozart ujjaival kedvesen cirógatott, ahol csak ért, csókolgatta az arcom, s beszélt hozzám halkan, meghitten, és mosolygott, igen és igen, annyira és annyira, nagyon-nagyon gyönyörű volt, s én nem bírtam megszólalni, mert ahogy felé fordultam, ő lehajolt hozzám, s megcsókolt, szerelmi vallomásom múló szavai pedig mézédes méreggé olvadtak ajkain, amit hevesen, fulladozva ittam magamba, nagy kortyokban nyeltem. Fogaink össze-összekoccantak, ahogy csókolóztunk, nyelve forró volt, pajkosan ficánkolt a számban, annyira bódító volt, finom és álomízű, rettegtem, hogy ha kinyitom a szemem, Ő majd szerte foszlik, mint valamily' égi tünemény, fényjáték, egy fantom, szerelmi ábrándkép...
De nem, mert ott volt, egészen velem, teljesen az enyém volt, illetve, az lett; mennyei kábulatban fürödtünk nyakig, majd a habok már a fejünk fölött csapkodtak, és mi szerelmeskedtünk, és ő hozzám bújt vágyakozva, sóhajai gyógyító balzsamként forrtak sebzett lelkemre, nyögései, mozdulatai, apró, édes, vidám, szédítő, tündéri kacagása s sóvárgó, könyörgő pillantásai csodás börtönbe zártak, s én nem bírtam megállni, könnyeim ismét csak hullottak megállíthatatlanul, annyira jó volt, annyira nagyon, hihetetlenül... s Ő csak csókolt, letörölgette a könnyeim, azt súgta: semmi baj, semmi baj, itt vagyok, szeretem, szeretem Önt, öleljen még, szorítson magához, s ne engedjen el soha, soha, soha többé... Aztán csak feküdtünk, körülölelt a mámorító, selymes, simogató csend, Mozartot a karjaim közt tartottam, egymáshoz bújtunk, mint akik fáznak, ám mi csupán a szerelemtől reszkettünk, és ő nevetett, becézett engem, s én csak mosolyogtam, cirógattam gyönyörű arcát, egyszerűen nem tudtam elhinni, és mégis biztos voltam, hogy ez nem álom, ó, nem, nem...
Aztán haza kellett már indulnunk. És Ő azt mondta, jön velem - s jött is, ott maradt mellettem, szorosan, nem mozdult, csak fogta a kezem, ölelkeztünk az ágyamban, aztán reggel csókkal ébresztett, nagyon boldog voltam, talán nem is én voltam, túlságosan szép volt az egész, annyira hibátlan, tökéletes... Végül elérkezett a pillanat, s el kellett, hogy engedjem, nem maradhatott tovább, de megígérte, hogy újra eljön, s kért, könyörgött, hogy én is, nekem is muszáj, menjek, menjek hozzá, mert ő belehal, ha nem láthat engem, ó jaj, ha tudta, ha csak sejtette volna, hogy mennyire közel voltam ahhoz, hogy itt hagyjam ezt a világot s Őt is, egy karnyújtásnyi, nem sok, annyi sem volt hátra, éreztem a halál hűvös leheletét a nyakamon, durva keze a csuklómat szorította. De Ő megmentett, visszarántott magához, átjárt a fénye, ami mennyei lényéből áradt, elvesztem a szerelmében teljesen és egészen.
Egy búcsúcsók, annyi volt még hátra, egy ölelés, s ahogy elengedtem, mintha a szívem tépték volna ki, de mosolyogtam rá, nem akartam, hogy újra lássa a könnyeim, nem akartam bántani többé, soha-soha. Intettem, Ő visszaintett, s én csak álltam az ajtóban, figyeltem, ahogy távolodik, s oly sokszor visszanézett, engem keresett, ajkait mosolyra húzta mindannyiszor, aztán végül lassan, kegyetlenül a távolba veszett. Hátamat az ajtókeretnek vetettem, tekintetem a pirkadó, lilából vérvörösbe, majd sárgába, fakóba derülő, végül pedig kékké olvadó égboltra szegeződött. Még nem fogtam fel teljesen, még mindig a hatása alatt tartott, aztán bementem, becsuktam az ajtót, de nem ébredtem fel egyáltalán.
Most is a hatása alatt vagyok. Nem érdemeltem semmit, s mégis megkaptam mindent, mindent, mindent...! Silány szavak ki nem fejezhették, amit én éreztem, s érzek még most is mélyen, eltemetve magamban. Az idejét sem tudom, hány éve már ennek, de még mindig emlékszem az első csókjára. Még mindig ég tőle az ajkam, repes a szívem, ha felidézem, szemeimből könny pereg - hihetetlenül szerettem, Mozart, ó Mozart, én édes Mozartom! S most is, semmi nem változott, az érzés ugyan az, ennyi idő után is, évek szürke távlatában visszasejlik az illatod, a mosolyod, szerelmes szavaid... Már csupán Te hiányzol a karjaim közül. Árván hagytál, egyedül, félek, dehogy félek, rettegek, fojtogat a rémület, rettentő fogait belém mélyeszti a szorongás, s nem enged - talán pont én vittelek sírba kegyetlen szerelmemmel, s ha így van, ó édesem, kedvesem, bocsáss meg, bocsáss meg...! Annyira, annyira szeretlek...

- Én is szeretlek, mein Liebe.