Dolcissimo

Cím: Dolcissimo
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/03/04
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés: dolcissimo = nagyon lágyan
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.



Antonio Salieri ujjai sebesen mozogtak a gyönyörű, faragott, ébenfekete versenyzongora billentyűin. Egyenes derékkal, felszegett fejjel ült a kis széken, tekintete már a dallam következő két sorának hangjait kereste a billentyűk közt, arca rezzenéstelen volt, komoly, hosszabb haja szalaggal hátrafogva, ahogy mindig, öltözete sötét volt, elegáns, visszafogottan díszes, s végtelenül megnyerő. A menüett, amit játszott kedves volt és életteli, egy teljes, érett, bájos szonátába illő - nem ő írta, ez nem az ő műfaja volt, de imádta játszani, csodálta minden lejegyzett hangért, szünetért, koronáért, ütemvonalért Mozartot, időről időre ámulatba ejtette, lenyűgözte a fiatal német tagadhatatlan zsenialitása, s féltékenységén egy-kettőre felülemelkedve feledkezett bele zeneszerzőtársa varázslatos muzsikájába. Lassanként a mű végére ért, még egy ütem volt hátra, a befejező taktus, erőteljes volt, s mégis könnyed, kellemes érzés, egészen felszabadító. Az olasz férfi mélyet lélegzett, hosszú pilláit lehunyta, kezeit az ölébe ejtette, ajkai kis, elégedett mosolyra görbültek.
- Mindig elkápráztat páratlan virtuozitása - kuncogott Mozart, majd kezeit a zongora tetején keresztbe fonta, s állát karjára támasztotta.
- Az Ön érdeme, kedvesem. Csodás darab - hárított a szonátára utalva az udvari zeneszerző, s tompán csillogó, sötét tekintetét mélyen a németébe fúrta. Felsóhajtott.
- Ezt nem tagadom - mosolygott szemtelenül, önelégülten a szőke férfi, majd ellökve magát a hangszertől Salieri elé lépett, s lábait terpesztve az olasz férfi ölébe ült. A kis, faragott zongoraszék búsan nyikordult meg kettejük súlya alatt, nemtetszését kifejezve.
Az idősebb férfi kissé oldalra billentette a fejét, karjait zeneszerzőtársa karcsú dereka köré fonta, lágyan simított végig Mozart hátán, s egyik tenyere végül megállapodott kedvese kis, formás fenekén. Állát megemelte, végignyalt halovány ajkain, s álmoskás tekintetét a fiatalabb férfiébe mélyesztve könyörgött hangtalanul csókért. A szőke német huncut mosollyal, készségesen érintette ajkait az olaszéihoz, fogaik aprót, halkan koccantak, nyelveik összesimultak, pilláikat pedig szorosan lehunyták, ahogy belefeledkeztek a csókba. Aztán a német felnevetett.
- Azért jobban örülnék, ha inkább a nekem írt szerenádjait adná elő néha - jegyezte meg, miközben ujjhegyeivel kedvesen cirógatta az idősebb férfi állát. Salieri a puha tenyérhez dörgölte zavartól kipirosodott arcát. Mozart alsó ajkát beharapva kuncogott. - Tudja, szerelmem, oda vagyok a műveiért - jelentette ki kis mosollyal, de komoly hangon a szőke német.
- Én pedig magácskáért - sóhajtotta az olasz, majd magához szorította a fiatalabb férfit, a zeneszerző nyakához bújt, elrejtve az arcán lángoló, szerelmes zavart.
- Hál' istennek - suttogta Mozart, s Salieri hátát simítva csókot lehelt a férfi homlokára, majd szinte csak úgy mellékesen hozzátette: - Én is szeretem Önt, kedvesem.
Az olasz zeneszerző csendesen felnyögött - a fiatal német csak mosolygott, szórakozottan bontotta ki az idősebb férfi gondosan összefogott haját, gyengéden, simogató mozdulatokkal túrt a tengernyi, az ablakon beömlő fényben gyönyörűen csillogó, ébenbarna hajtincs közé, s nagy kortyokban lélegezte be kedvese fahéjas-vaníliás illatát. Lassanként teljesen elbódult, teste meg-megremegett, ahogy Salieri apró csókokat lehelt nyakának érzékeny bőrére, tekintete elkalandozott, az ablakon túli éledező, koratavaszi világot figyelte, majd lehunyta pilláit, s hátravetett fejjel, kéjsóváran sóhajtott fel. Lágyan ringatta a csípőjét, finoman dörgölte ágyékát kedvesééhez, s ahogy az idősebb férfi kényeztető kezei utat találtak sötétbarna, aranyszállal hímzett selyeminge alá, az ő, s az olasz férfi hevesen dobogó szívének összhangba olvadó ütemére már egy újabb, csodálatos zenemű első hangjai csendültek fel a fülében. Arca kissé kipirult, alsó ajkát élvezetében s boldogságában pajkosan beharapta. Nem volt túlzás azt mondani, hogy Salieri inspirálta őt. Sőt.