Noktürn

Cím: Noktürn
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/03/25
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés: noktürn = szerenádhoz hasonló, lírai zenemű
Figyelmeztetés: !! FLUFF !! Evés után nem ajánlott a fogyasztása, mert könnyen megfekszi a gyomrod!
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.



Ahogy kihajoltam az ablakon, incselkedő, virágillatú szellő csiklandozta meg az arcom, s meleg napsugarak fonódtak körém. Megborzongtam kissé, mélyet sóhajtva hunytam le a pilláim, s reménykedtem, hogy legalább néhány pillanat erejéig el tudom felejteni a császárt, a sok fontoskodó signore-t és signorát, nevetséges panaszaikat, kéréseiket, követelőzésüket... zsongtak a gondolatok a fejemben, fojtogattak a szavak, képtelen voltam tisztán és nyersen, rideg pontossággal és türelemmel végiggondolni bármit is. Pedig muszáj lett volna, mert hirtelen annyi minden történt, hogy azt sem tudtam, merre kapjam a fejem. A sok megrendelés, egyre csak nyaggattak, miért nem fogadok új diákokat, az opera, amit a császár akart... s az utóbbi időben egyre csak a nyakamra jártak mindenféle fehérnépek, néha a frász kerülgetett tőlük, mikor a néma folyosó végén egyszer csak felbukkantak, és szinte rám vetették magukat... csak tudnám, mit akarnak tőlem! Borzalom! És mindenhol ott vannak... mindenről azonnal értesülnek... a csodába már, nevetséges, hogy nem léphetek társaságba anélkül hogy ne súgjanak össze kacarászva, ha elmegyek mellettük! Megráztam a fejem, éreztem, hogy az arcom lángol szégyenemben; összeszorítottam a pilláim, s idegesen az ablakpárkányba markoltam, hogy levezessem a feszültséget. Nem kiabálhattam, mint otthon, ahol senki sem zavar - még az hiányzott volna, hogy ezentúl a férfiak is összesúgjanak mögöttem, s bolondnak is tartsanak! Jaj, Signore, miért sújtasz rám ily' keményen? Ez a végtelen figyelem, ez az örökös megkövetettség csak még jobban a szívembe mar, majd beleszakadok, hogy az egyetlen, aki engem érdekel, rám sem bír nézni...! Ah, a nevét sem merem kiejteni, pedig oly' édes, s ő maga mézes nektár, végtelen boldogság, ragyogó, vakító égi tünemény...! Csak egyszer, ó kérem, csupán egyetlen egyszer fordulna hozzám mosollyal meseszép arcán, bűvölő pillantása azonnal magával ragadna, tudom, s boldog lennék, egy szeletnyi élet lenne, egy cseppnyi mennyország, érzem, örök szerelemre gyúlna tőle gyarló lelkem, sötét, bűnös szívem, s lassú lánggal égnék halálra... Nem bírom, nem bírom, Mozart, ó Mozart, igéző, angyali, fényes, én annyira, annyira...! Felsóhajtottam némán, mélyen, keserűen. Teljes szívemből, őszintén és igazán szenvedtem. Véresen, fájón kínzott ez az átkozott, vétkes, romlott szerelem.
Nem volt gusztusom hátranézni, s igyekeztem meg sem hallani a szobában zajló beszélgetés egyetlen foszlányát sem. Még jobban kihajoltam, magamba ittam a tavasz utánozhatatlan aromáját, nagyokat nyeltem, s fogaimat összeszorítva fékeztem saját magam. Nem, nem, nem szabad megszólalnom! Hiába dühített mérhetetlenül, egyszerűen nem tehettem meg. A saját érdekemben.
- ...és azt képzeli, hogy háromnál több előadása lehet! Nevetséges!
Hegyes, mélyen sebző nyílvesszőként fúródtak belém a szavak, s hangos, kárörvendő nevetés borzongatta meg a tagjaimat. Undorodtam az egésztől - nyakig mocskosnak éreztem magam, amiért nem szólok közbe, mintha egyet értenék a sok arcátlan kegyetlenséggel, részt vállalnék a rágalmakból és a gúnyból, ami elhangzott... Nem, nem, nem, én nem, esküszöm mindenre, ami valaha kedves volt nekem, hogy egyetlen árva szóval sem értek egyet! Ezek az átkozottak... tönkre fogják tenni... nem késsel mennek neki, nem szegeznek pengét szép, karcsú nyakához - nem, ehhez túl gyávák, de annál aljasabbak, tudom, mit terveznek, minden szavuk gyilkos méreg, lassan, de biztosan terjesztik a kórt, fokozatosan fertőznek meg mindenkit, apró cseppekben adagolják... én ezt nem bírom már. Éreztem, hogy felfordult a gyomrom, ezt már nem vehette be, azt a kéjes, örvendő kacajt, amivel megpecsételték titkos, szörnyeteggé nőtt szövetségük, s éreztem azt is, hogy tekinteteik rám szegeződtek, várakozva, figyelve, hogy mikor fordulok meg mosolyogva... De arra várhatnak. Átkozottak, gyűlöletes, istenverte bestiák! Nem, nem nyúltok az én Mozartomhoz, soha, egy ujjal sem! Nem engedem, nem, nem, nem én!
Hirtelen fordultam meg, tejesen kiengedtem magamból a felgyülemlett undorom, gyűlölködve néztem rajtuk végig - sok-sok, csillogó ruhába öltöztetett áspiskígyó nézett velem farkasszemet, de álltam vizenyős tekintetük, ajkaim dühös fintorra húztam, s csendes, rideg, fenyegető hangon szólaltam meg.
- Uraim - mindegyikük feszülten szegte fel a fejét -, Mozart ma nyert magának egy támogatót. Az Önök kárára.
Külön-külön mindegyiken végigjárattam a tekintetem. A teremben néma volt a csend - a hátam mögött tárva lévő ablakon a lágy, tavaszi szellő vidám köszönést, majd dallamos, bájos kacagást hozott be a hátán. Nagyot dobbant a szívem, lüktetve verte mellkasom ketrecének rácsait, de külsőre üres, hideg, mozdulatlan maradtam. Aztán aprót bólintottam feléjük, s minden további szó- és időfecsérlés nélkül kisétáltam. Szédültem eszelős döntésem fullasztó terhű súlyától. Reszkető térdeim épp, hogy nem csuklottak össze alattam, csak mentem, jóformán menekültem az Udvarból, de még mindig a közepén voltam, szörnyű érzés volt, mintha egy bő pórázon tartott öleb lennék, rosszul voltam a felismeréstől, s belefájdult a fejem tomboló gondolataim süvöltő viharába. Kész, ennyi, talán soha többé nem játsszák az operáim Bécsben, a diákjaim néhány nap leforgása alatt elhagynak mind egy szálig, többé sehova nem hívnak, elűznek, elfelejtenek, kitagadnak és letagadnak... minden romokban hever...
S akkor történt valami. Ragyogó szempár úszott be a látóterembe, pajkos, kedves mosolyt láttam, s mézédes, dallamos hang szólított meg.
- Maestro, jaj, kedvesem, milyen jó, hogy magácskába botlottam!
Csak néztem rá homályos tekintettel, értetlenül, bambán és félve - gúnyos álomkép ez megint? Ha felé nyúlok, szertefoszlik ismét, mint oly' sokszor bűnös álmaimban? De nem, nem, nem lehet az, érzem bódító gyümölcsillatát, hangja nem távoli, tisztán hallom, s most újra valami váratlan, valóságos zajlik, nem is értem teljesen... Nem bírtam elszakítani tőle a tekintetem, de bólintottam, azt hiszem, mire tündérszép mosollyal csinos arcán mellém lépett, kis kezével belém karolt, s már húzott is maga után kuncogva, talán rajtam nevetett, de földöntúlian bájosan, arcom lángra gyúlt zavaromban, siettem utána botladozó léptekkel. S fecsegni kezdett, hallgattam csilingelő hangját, ahogy kacagott ismét, teljesen elvarázsolt, mintha gyönyörű vágyálomba csöppentem volna, de közben tudtam, tisztában voltam vele, hogy ez igazi és valóságos.
- ...persze, megértem, ha nincs ideje az ostobaságaimra, szóljon nyugodtan, s én már nem is zavarom, drága Maestro, de végtelenül hálás lennék, ha elkísérne, mindenképp hallani szeretném a véleményét, mert tudja, igazán fontos nekem! - Mosolya rám ragyogott. Dadogtam valami helyeslésfélét. Két kezecskéje közé fogta az enyém, s apró csókot nyomott rá, majd ismét belém karolva húzódott az oldalamhoz, bájos, kedves arcát a vállamhoz dörgölte kuncogva. Beleszédültem a szívem eszeveszett kalimpálásába.
- Ó, kedvesem, boldoggá tesz! - csacsogta rám pislogva, majd ahogy kissé elfordult, alsó ajkát pajkosan beharapta. - Akkor, ha nem haragszik meg érte, drágám, azt javaslom, hogy inkább menjünk az Ön otthonába, ott nem zavarnak majd, s meg tudnám mutatni Önnek a noktürnt azon a csodaszép versenyzongoráján...!
Bólintottam. És rámosolyogtam, azt hiszem, mire ő kezecskéjét a szája elé kapva felkacagott, majd ismét hozzám bújt. A virágokkal végigültetett parkon keresztül sétálva a fehérnépek összesúgtak utánunk fordulva, de már szinte meg sem hallottam, tekintetük kereszttüze nem égetett többé - Mozart édes fecsegése elmosott minden más hangot, csak az ő illatát éreztem, s hozzám simuló testének kellemes melege biztosított róla, hogy még mindig ébren vagyok, s nem álmodom. Hirtelen úgy éreztem, nem érdekel többé már az sem, ha többé a lábamat sem tehetem be Bécsbe, ha a kottáim elégetik, a műveim betiltják, s a nevemet is elfelejtik... a világ is összedőlhetett volna abban a pillanatban, az sem zavart volna. Nem kell semmi, se hírnév, se vagyon, se figyelem; étel, ital, levegő - ah minek, minek az, szükségtelen mind! Csak Te, kedvesem, édesem, angyalom, életem, szívem egyetlen, ragyogó drágaköve, szerelmem, mindenem...! Drága Mozartom, csak ne, ne, ne engedj el, soha-soha többé...!
A lakosztályom ajtaja csendesen kattanva zárult be mögöttünk. Karjait hirtelen a nyakam köré fonta, ajkai az enyéimre forrtak. Hevesen csókolt meg. Majd' belehaltam a boldogságba.