Impetuoso

Cím: Impetuoso
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/03/17
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés: impetuoso = viharosan
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.



Ez már aztán tényleg, felülmúlhatatlanul, leírhatatlanul, pofátlanul, igazán és igazán mindennek a legteteje volt. Antonio Salieri - aki egyébként nagy borkedvelő hírében állt - egy hajtással ledöntötte torkán azt a pohár tokaji vörös édest, amit az imént emelt le egy kínálgató pincér tálcájáról. Dühösen csapta a kiürült poharat a legközelebb álló asztalra, szép, nemes vonásai haragos, gyűlölködő fintorba torzultak, ahogy vetett még egy pillantást a nyári palota báltermében mulatozó, felcicomázott tömeg centrumára.
A terem közepén egy kis emelvény állt, rajta gyönyörű, faragott, aranyozott, mahagónifa versenyzongora, előtte zongoraszék, amin egy karcsú, csinos fiatalember terpeszkedett elégedetten, mosolyogva csevegett az őt csodálva körbeálló emberhalmaz tagjaival - szalmaszőke, göndörkés haja kissé csapzottan lógott a homlokába, bíbor színben tündöklő, aranyfonallal virághímzett kabátjának egyik zsebében egy ajándék, ezüst hangvilla csillogott, díszes, fodros, csupa arany s fehér inget s nadrágot viselt, fényesre lakkozott, csatos cipője vadonat újnak tűnt. Arca csak úgy ragyogott a rá irányuló végtelen figyelem kereszttüzében, hangosan, pajkosan fel-felkacagott, alkalmanként felpattant a székről, körbeillegette magát hölgyrajongói gyűrűjében csípőjét kitolva s fejét felszegve, majd ismét helyet foglalt, hogy újból megszólaltassa a zongorát valamilyen rövidke szonettel, esetleg egy zongoraverseny részletével. Kétséség sem férhetett hozzá, Ő volt az est fénypontja - a vendégek egy emberként sóhajtottak minden mozdulatára, csak úgy falták a szemükkel, férfi-nő egyaránt, s talán ha nevük s rangjuk nem kötötte volna meg a puccos egybegyűltek púderezett, kesztyűs kezét, ki tudja, talán már tépték-vonták-szaggatták, habzsolták volna a vonzó, fiatal zeneszerzőt. S ha mindez még nem lett volna egymagában éppen eléggé, pokolian, megkérdőjelezhetetlenül és irritálóan vérlázító, a szőke német még pimaszul rá is kacsintott néhányszor Salierire, vagy felé fordulva kuncogott, fejét hátra vetve, látni engedve szép, karcsú nyakát, s néha az ajkain nyalt végig, miközben röpke, csábos pillantást küldött az olasznak.
Az udvari zeneszerző egyre jobban remegett elfojtott dühétől. Miért is hívta meg őt Mozart erre a partira? "Ó, jaj, kedvesem, kérve kérem, kísérjen el, jöjjön velem, szörnyű lenne magamban menni, kikészítene az a rémes társaság, s belepusztulnék az unalomba!" Nevetséges, aljas, kegyetlen hazugság! Egész este hozzá sem szólt, csupán pár pimasz, szívtelenül elragadó pillantásra méltatta, s tébolyító volt, fájdalmas és megszégyenítő, hogy Ő, Salieri mennyire iszonyatosan, utánozhatatlanul és szédítően féltékeny volt minden egyes átkozott, nyomorult senkiházira, aki rá merészelte emelni gyalázatos, tisztátalan tekintetét a fiatal, német zeneszerzőre. Az Ő Mozartjára! Az Ő drága, kedves, édes, bájos, szerelmes, gyönyörűségesen, lenyűgözően, vadítóan egyetlen, leges legsajátabb Mozartjára...! Tűrhetetlen! Visszataszító! Őrjítő! Ez... ez... egyszerűen felfoghatatlan. Miért? Miért...?
Az olasz mester végleg besokallt - indulatosan fordított hátat, s leszegett fejjel, lassú, elegáns, de hosszú lépteivel elhagyta a gyomorforgató előadás színterét. Tekintete teljesen elsötétült, mélybarna szemei gyilkos indulattól csillogtak, ajkait gyűlölködve húzta fintorra, kezei ökölbe szorultak, s összeszorította a fogait, nehogy kicsússzon a száján bármi sértő. Hűvös szélbe ütközött, mikor kivágta maga előtt a palota hátsó bejáratának széles, vaskos, faragott ajtaját, s az éjszaka gonosz dere csípett az arcába, ami kissé kipirosodott tőle. Csak egy másodpercre torpant meg, míg az út szélén sorakozó fiákerek közt sajátját kereste, s már indult is a hófehér kővel felszórt úton kocsija felé, egyre távolodva a zajongó bálterem ragyogó fényeitől. A hideg lassan bekúszott a kabátja alá, dermesztő ujjait végighúzta a férfi bőrén, s ő megborzongott egészen, csontig hatolóan, léptei lelassultak, látása elhomályosult, az iménti heves harag helyét a keserű, maró csalódottság foglalta el, s fojtogató, érthetetlen szomorúság tekeredett a nyaka köré. Miért? Miért kellett ezt neki látnia...? Ökölbe szorított kezei remegtek, hosszú, sűrű pilláit szorosan hunyta le, s arcának kihűlt bőrén perzselő patakokban ömleni kezdtek a könnyek. Egészen elszédült, ahogy a csillagporos, sötét égbolt palástja alatt hangtalanul, gyilkos féltékenységében zokogott. Teste csak kicsit rázkódott belé, feje csak kicsit hasogatott, gyomra csak kissé kavargott az undorral vegyes keserűségtől, sebzett szíve csak egy kicsit, egészen kicsit vérzett...
Karja kinyúlt a fiáker ajtaja felé, ám mielőtt a kilincshez érhetett volna, egy kis kéz finom ujjai szorították meg a csuklóját, lenyomva az ő kezét, majd két gyönge kar fonódott a dereka köré, s egy karcsú test simult a hátához. Azonnal elcsapta a bódító, édes gyümölcsillat, a szőke tincsekből áradó, utánozhatatlan mézaroma, teljesen beleszédült, szemeit lehunyva vetette kissé hátra a fejét, reszkető térdei alig tartották állva. Mozart az olasz férfi hátához dörzsölte arcát, aprót, szomorúan sóhajtott, majd egyik kezét lassan, félve emelte fel, hogy megfoghassa Salieriét.
- Ne menjen el, maestro - dünnyögte félhangosan. - Kérem, kedvesem, ne hagyjon itt egyedül...
Az idősebb zeneszerző minden tagja megdermedt, pilláit lassan felnyitotta ismét, s kiüresedett, fakó tekintetét a varázsosan csillagos égboltra emelte. Végignyalt kiszáradt ajkain, s mély hangja halkan zengett, ahogy megszólalt.
- Egyedül? - kérdezett vissza. - Legalább ne hazudjon - kezdte vészjóslóan csendesen. - Érkezésünk óta csupán a vendégek gyűrűjében állt, csevegett, pörgött-forgott s ragyogott, míg én Önre vártam némán. Hozzám a legárvább szavát sem intézte. Hát mire kellek akkor én Önnek? Mit akart tőlem a kezdetektől fogva? Hogy saját szememmel lássam a sikerét? - Néhány pillanatra elhallgatott, s lehajtotta a fejét. - Az elismerésem rég elnyerte már, az Ön iránti csodálatom határtalan, tiszteletem a legmélyebb... szerelmem pedig a legégetőbb, mely lassan elemészt...
Az olasz férfi mélyet sóhajtott, a fiatal német pedig fájdalmasan felnyögött kedvese szavai hallatán. Szégyen lángja pirította vörösre szép, bájos arcát.
- Féltékennyé akartam tenni...! - bukott ki a vallomás Mozartból. Karjait a lehető legszorosabban fonta Salieri dereka köré; rettegett, hogy az idősebb zeneszerző talán eltaszítja majd őt magától, kiszabadul az ő félő, szerelmes öleléséből. - Azt akartam, hogy haragosan tépjen ki az emberek gyűrűjéből, s magához öleljen a kezem szorítva... vagy legalább, hogy elvigyen onnan messzire, elraboljon, megszöktessen, hogy magával hozzon haza... az Ön otthonába...
A szőke német csak a fejét rázta hevesen, mindene remegett, s majd beleőrült Salieri konok, fagyos hallgatásába. Hosszú, kövér percek hullottak alá egy képzeletbeli homokóra karcsú derekán, az esti hideg lassan beette magát mindkettejük ruhái alá, átfagyva álltak a nyári palota hátsó bejáratától nem messze, de a bálterem fényköréből már kiesve, egymás lélegzetvételeinek szabálytalan ütemét hallgatva.
- Tudja jól, hogy soha nem tennék ilyet - törte meg végül a fojtó csendet az olasz. Ujjait a fiatalabb zeneszerző csuklóira szorította, s elhúzta őket magától, de csupán azért, hogy kedvese felé fordulhasson. Mozart azonnal a férfi nyaka köré fonta a karjait, arcát pedig Salieri nyakához fúrta, reszketve lélegezve magába annak édes, fahéjas illatát. - Inkább belehalok a féltékenységembe.
A fiatal német nem felelt, csupán egy bólintással jelezte, hogy hallja vetélytársa szavait. Nem akart megmozdulni, nem akart eltávolodni az olasz zeneszerzőtől, csak szorította volna őt örökké, nem törődve semmivel és senkivel rajta kívül, míg a Nap vérbe nem fordul az ég peremén, s a csillagok ki nem égnek halott fénnyel, ragyogó porukat a Földre hullajtva... Az imént egy pillanatig látta kedvese szép, nemes vonásait, máskor melegséget árasztó, gyönyörű íriszei most furcsán, tompán csillogtak a szűrt fényben, arcán könnyek szántotta fénylő barázdák húzódtak... A szégyen már a torkát szorongatta. Soha többé nem akarta a férfi könnyeit látni. Soha, soha, soha újra...
- Magával visz? - A szőke német hangja félénk volt és elhaló.
- Eljönne velem? - Az udvari zeneszerző gyengéden ölelte magához a fiatalabb férfit.
- A világ végére is - sóhajtott fel szerelmesen Mozart, s csókot lehelt az olasz mester nyakának finom bőrére.
Salieri nem válaszolt, kissé eltolta magától a németet, ajkaival kedveséit kereste, könnyű, puha, szerelmes csókot lehelt rá, amit lassanként elmélyített, nyelve a szőke zeneszerzőéhez simult, egyre hevesebben táncolt vele, egészen belefeledkeztek a csókolózásba, karjaik szorosan fonódtak egymás köré. Levegőért kapkodva váltak szét, majd ajkaik ismét összeforrtak, aztán újra meg újra, s az idősebb férfi tenyerét vetélytársa hátára simította, cirógatta gerincének vonalát, majd kócos tincsei közé túrt kedvesen, míg a német egészen szerelméhez simult, csendesen, aprókat nyögve bújt az olaszhoz, pajkosan simított végig fél kezével Salieri oldalán s derekán, majd - nem csupán számára - vonzó, kerek fenekébe markolt finoman, felkuncogva.
- Ah, maestro - súgta az elvörösödő férfi ajkai közé -, raboljon el, gyorsan, sebesen, induljunk, szaladjunk már!
Az olasz zeneszerző nagyot nyelve bólintott, nyomott még egy csókot Mozart ajkaira, s kinyitva a fiáker ajtaját besegítette a fiatal németet, intett a kocsisnak, majd maga is beszállt kedvese mellé. A fiatalabb férfi azonnal szerelme ölébe ült lábait terpesztve, karjait szorosan fonta Salieri dereka köré, s nyakához hajolva, ágyékát a férfiéhoz dörzsölve szólalt meg ismét halkan, hogy az udvari zeneszerző is alig hallotta szavait.
- Ugye az ágyába is beenged majd...? - kérdezte, majd ajkai az olasz mester nyakára forrtak, csókolta, nyelvével ízlelte, s finoman harapta az édes, érzékeny bőrt. Az idősebb férfi elfojtott egy sóvárgó nyögést, kezei pedig kedvese hátáról a szőke német kis, formás fenekére csúsztak, s vágyakozva, erősen markolt bele.
- Ki sem engedem onnan többé - sóhajtotta lehunyt pillákkal Salieri. Mozart pajkosan felkuncogott.
A Hold lassan a csillagpettyes égbolt köldökére ért, Bécs utcái kihaltak, némák voltak e kései órán. Egy magányos fiáker döcögött csupán a szürkére taposott köveken komótosan, a nyári palota felől az Udvar fényűző épületei felé.