Languendo

Cím: Languendo
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/04/03-04
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés#1: languendo = vágyakozóan
Megjegyzés#2: az ikonkép eredetije
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.



Mikor Mozart belépett a felcicomázott, fényes, pezsgő, lüktető levegőjű bálterembe, az ünnepség már javában folyt. Haydn az Udvarba érkezett, hatalmas volt a fejhajtás, a császár - aki nagy zenekedvelő hírében állt - mindenképp le akarta nyűgözni az ünnepelt zeneszerzőt fényűzésével, s meghívatott mindenkit, aki valamicskét is értett a zenéhez, ezzel mutatva, hogy ő valahány embert ismeri, aki csak "számít". Természetesen a nagy ünneplés derekas, de úrias ivászatba csapott át, ahogy az óra mutatója az este tíz felé közeledett - így történt, hogy Mozart, életében először nem érezte jól magát egy bálban. Tévedés ne essék, semmi baja nem volt az itallal, sőt, de mégis... rosszallóan ingatta a fejét, ahogy végignézett a szétcsúszott tömegen; a magukról megfeledkező fehérnépek az első útjukba akadó férfi karjaiba zuhantak, a hosszú asztalok mentén patakokban folyt a bor, míg az urak és hölgyek perverz, felelsz-vagy-merszhez hasonló játékkal szórakoztatták magukat. A gyönyörű, ébenfekete, faragott versenyzongora búsan ácsorgott a terem egyik sarkában, s elhagyatottan roskadozott a hátára tett, s ottfelejtett italos poharak és üvegek súlya alatt. Mozart megszánta, s a hangszerhez sétált, majd leült a zongoraszékre. Szép, kedves vonásai szelíd mosolyba rendeződtek, ahogy végigsimított a gyönyörű zongora lakkozott billentyűin, majd finoman, szinte szerelmesen ütött le a kétvonalas C-t, s a hangszer kellemes, tiszta hangján felélénkülve játszani kezdett rajta, először csak össze-vissza, ami épp az eszbe jutott. A bálozók szinte észre sem vették a fiatal, német zeneszerzőt: olyan hangosan lármázott a rögtönzött zenekar a szemközti sarokban, hogy még az emberek hisztérikus nevetéseit, durva kiáltásait is elnyomta. Páran ránéztek, majd vállat vonva elfordultak - legtöbbjük azt sem tudta, ki ő, mi ő, mit keres itt egyáltalán -, így Mozart nyugodtan zongorázhatott bármit. Imádta a császári udvar versenyzongoráit, egytől egyig meseszépek voltak, külsőre és hangzásra egyaránt. Lehunyta a pilláit, megigazította csillogó, ezüst-lila fonállal hímzett, ciklámen színű bársonykabátját, kissé feljebb tűrte sötétlila selyemingének habos-fodros ujját, végigsimított szintén sötétlila, hímzett nadrág anyaga alá rejtett, formás, hosszú combjain, s lakkozott csatos cipőbe bújtatott lábát a zongorapedálokra helyezte óvatosan, vigyázva, hogy nehogy lenyomja őket. Ábrándos, szerelmes mosoly tündöklött csinos, kedves arcán, ahogy ujjai mozogni kezdtek a zongora billentyűin. Heves, rapszódikusan szenvedélyes darabot játszott, nem ő írta, de rajongott érte, egyszerű volt kissé, de mégis kifejező, ereje volt, teste, teljesen kitöltötte a levegőt, s mélyen kúszott be a falakba, bútorokba, emberekbe. Ahogy a szőke zeneszerző játszott, arca egészen kipirult, nem a lendülettől, sokkal inkább össze-összeránduló gyomra s torkában dobogó szíve volt az oka, pilláit lehunyta, fel-felsóhajtott egy-egy kitartott hangnál, néha még alsó ajkát is beharapta, s egyre izgatottabban mozgolódott a kétszemélyes zongoraszéken, hogy kis, formás feneke alkalmanként teljesen lecsúszott róla, s épp, hogy csak vissza tudott ülni. Ha valaki most figyelte volna az összegyűltek közül, egész biztosan furcsán, döbbenten, értetlenül nézett volna rá - senkinek, egyetlen árva léleknek sem lehetett fogalma arról, hogy Ő, Mozart mire gondol épp, miközben ezt a különös, bálba legkevésbé sem illő, szenvedélyes darabot játssza. Egyedül csak ő látta lehunyt pillái mögött a hűvösen elegáns, visszafogott, de mégis lenyűgöző, figyelemfelkeltő, sötét ruhákba öltözött férfit, nemes, határozott, szép vonásait, ahogy teljes nyugalomban, minden mozdulatából büszke felsőbbrendűséget árasztva zongorázik, fejét kissé előre billenti néha, majd ismét hátra, egyenes derékkal ülve, tökéletes tartásában alig mozdulva... a német férfi emlékezett, hogy egyszerűen nem bírta ki, megszólította az olasz mestert, s Salieri lassan felé fordult, először meglepetten felvonta a szemöldökét, majd vonzó arcára halovány mosoly kúszott, sötét szemei pedig mintha felcsillantak volna, talán öröm, talán szerelem fénylett bennük. A szőke zeneszerző kezei annyira megremegtek, ahogy a maestro mosolyát felidézte magában, hogy egymás után háromszor is melléütött, s kénytelen volt megállni. Ölébe húzta reszkető, erőtlenné gyengült kezeit, s arcán halovány pírral, ábrándosan, ajkát beharapva sóhajtott fel.
- Igazán megtisztelő ezt az Ön előadásában hallani, kedvesem, de egy ily' nemes s csodaszép zongora többet érdemel egy ehhez hasonló, semmitmondó darabnál.
A mély, kellemes hang, ami közvetlenül Mozart mögül csendült fel majd' a szívbajt hozta a fiatal zeneszerzőre. Félve nyitotta fel a pilláit, s szaggatottan, pokolian lassan fordult hátra. A zongoraszéken ülve, bután terpesztett lábakkal, a mellkasához húzott kezekkel, kissé kitekeredve, s épp egyik szerelmes kábulatból a másikba esve vaskos, erőteljes sokkélmény volt a némettől alig fél méterre álló, a szőke férfihez hajoló, - tőle szokatlan módon - szelíden mosolygó Salieri látványa.
- M-maestro...? - pislogott nagyokat Mozart. Az olasz férfi kissé felvonta egyik szemöldökét, de továbbra is csak mosolygott, válasz nem érkezett a nyilvánvaló kérdésre. A német kissé zavartan zárta össze a lábait, s szégyellősen fordult el. Erre aztán abszolút és egyáltalán nem számított, úgy tudta, az udvari zeneszerző el sem jön, s most nemhogy itt van, de ráadásul rajta is kapta őt, ahogy az olasz mester egyik szerenádját játszotta... és még el is rontotta! Micsoda szégyen...!
Már épp szóra nyitotta volna ajkait, szabadkozni akart, egy kis hazugsággal tervezte kimenteni magát, hogy csupán nem jutott eszébe épp másik darab, és nem akart saját műveivel feltűnősködni, hiszen ez Haydn esélye volt, német a németnek szemét nem vájja ki... vagy azok a hollók? Ám mielőtt bármit is mondhatott, vagy akár megmoccanhatott volna, Salieri karjai finoman a derekára fonódtak, s gyengéden tolta arrébb a szőke férfit a széken, majd a felszabadult helyet Ő maga foglalta el. Mozart gyomra üveggolyónyira zsugorodott, megszédült az arcából az ágyékába tóduló vértől, s döbbenten, értetlenül, de íriszeiben elbűvölt rajongással, boldog elégedettséggel nézett az idősebb férfire. Szűkösen fértek csak el, hiába volt kétszemélyes a szék, s így combjaik teljesen egymáséhoz simultak - az olasz arcán halovány pír bontotta ki rózsáit, ahogy realizálta ezt a tényt. Mélyet kellett sóhajtania, hogy hevesen lüktető szíve nehogy elárulja szerelmes izgalmát, s arcán ismét finom, kedves mosollyal fordult zeneszerzőtársa felé.
- Megöl az unalom ezen a rémes bálon. Remélem nem bánja, ha csatlakozom Önhöz, édes Mozart - szót csendesen. - Esetleg egy négykezest? Ajánl egyet, vagy magam gondolkodjak el rajta?
A német nagyot nyelt, s az ő finom, gyönyörű vonásai is mosolyba rendeződtek. Lassanként feldolgozta az eseményeket, s elméjéről a hitetlenkedés homályát egy sokkal sűrűbb, szerelmes köd űzte messzire, felkuncogott, s az olasz mester értetlen arckifejezésén felbátorodva hajolt Salierihez. Nagyon ki kellett húznia magát, kissé nyújtózkodott is, hogy szemmagasságba kerüljön a férfivel, de még így is elégedett, pajkos mosolyra görbültek pirosló ajkai. Egyik kezét az udvari zeneszerző combjára csúsztatta, s miközben finoman rámarkolt, majd simogatni kezdte, ajkaival egészen közel húzódott az idősebb férfiéhez, hogy forró lehelete szinte perzselte azt. Az olasz arcán a zavar bontotta ki vörös szirmait, s ébredező vágytól elhomályosult tekintettel nézett zeneszerzőtársa ragyogó íriszeibe.
- Ha már így megkérdezte - kezdte felkuncogva Mozart -, ajánlanék én magam, drága maestro, de egy egészen másfajta négykezest, mint amilyenre Ön gondol... édesem. - Megnyalta ajkait, az esetleges szemlélődőkkel pedig a legkevésbé sem törődve hajolt az olaszhoz, s csókot lehelt annak megremegő ajkaira.
- M-Mozart, m-mit művel...? - hebegte Salieri, s ujjait a szőke férfi kezére fonta, ami az imént még combján kalandozott, s időnként az ágyékát is szemtelenül meg-megcirógatta. A fiatal zeneszerző csak vigyorgott pimaszan, kéjes pillantásokkal bombázva az olasz mestert.
- Ó, csak azt próbáltam finoman elmagyarázni, hogy akár az Ön hatalmas, kényelmes ágyában is szerelmeskedhetnénk ahelyett, hogy udvariasságból itt unjuk magunkat halálra.
Salieri felnyögött, s hosszú, sűrű pilláit lehunyva engedte el a német kezét, gyengéden végigsimított a karján, majd átkarolta a derekát, s egészen szorosan magához húzta. Mozart arcát az idősebb férfi nyakához dörgölte, s míg egyik kezével átölelte az udvari zeneszerző derekát, másikkal ismét végigsimított az olasz combján, majd óvatosan a férfi ágyékába markolt. Salieri beharapta alsó ajkát, alig bírta magában tartani sóvárgó nyögését, sóhaját - keze a német zeneszerző kabátja alá csúszott, s a hosszú, díszes anyag jótékony takarásában, afféle elégtételként markolt a szőke férfi kis, formás fenekébe.
- Úgy látom, sikerült meggyőznöm Önt, drágám. - Mozart vágyakozón sóhajtott fel, s ajkaival ismét zeneszerzőtársáéhoz hajolt, hogy csókot lopjon. Az idősebb férfi azonnal visszacsókolt, ám hamar el is szakította ajkait, majd elengedve a németet, s kiszabadulva annak szoros öleléséből felállt.
Kabátját megigazítva, mélyet lélegezve nézett körbe, a lehető legkisebb feltűnést igyekezett kelteni. Mikor megnyugtatta magát, hogy az égvilágon senki nem figyelte őket, a szőke férfi felé fordult ismét. Kipirult arcára szerelmes mosolyt csalt a fiatalabb férfi bájosan értetlen arckifejezése, s ahogy a német kis kezét az olasz mester felé nyújtotta, magáról egészen megfeledkezve, szinte könyörgő, de mégis vágytól lángoló tekintettel, Salieri megadóan hunyta le a pilláit, majd sóhajtott fel. Megfogta a kezecskét, lehajolt hozzá, hogy csókot leheljen rá, majd felhúzta Mozartot, s derekát újra, még szorosabban átkarolva hajolt a fiatal német füléhez.
- Jöjjön hát, kedvesem, ez a bál úgysem rólunk szól - suttogta. - Azt hiszem, az a hatalmas, kényelmes ágyam csak a mi társaságunk után sóvárog.
Mozart nevetve bújt az idősebb férfihez, aki némán, pirulva ölelte magához. A részegedő vendégek észre sem vették, vagy csupán nem foglalkoztak a kettesben, összebújta távozó zeneszerzőpárossal; a szép versenyzongora pedig az est hátralevő részében érintetlen maradt, búsan, melankóliába roskadva állt a bálterem sarkában, hátán egyre csak gyűltek a poharak s üvegek. Ugyanez azonban semmiképp sem volt elmondható Salieri fent említett ágyáról.