Fortepiano

Cím: Fortepiano
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: NC-17
Kelt: 2011/03/05
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés: fortepiano = erősen, majd halkan
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.



Felsóhajtottam, ahogy tenyerem végigcsúszott a hátán újra, Ő közelebb hajolt, a levegőt kapkodta nevetve, majd mosolygós csókot nyomott az ajkaimra, én pedig feltámaszkodtam, szinte már ültem, hogy hozzám simulhasson még jobban, mert nem volt elég, csak Őt akartam érezni, látni, ízlelni, tapintani, nem is kellett semmi más. Karjaival körülfonta a nyakam, megcsókolt, forrón és mélyen, s én azonnal viszonoztam, nem haboztam egy pillanatot sem, közben finoman cirógattam az oldalát, szép, hosszú combját markoltam gyengéden, csípője ütemesen ringott, egyre lassabban, majd hirtelen gyorsítva - tudta, hogy ezzel megőrjít, teljesen elveszi az eszem -, felnyögve vetettem hátra a fejem, s fenekébe markoltam. Ahogy egészen az ölembe csúszott, majd' kiszakadt a szívem a helyéről, úgy zakatolt, szédülten, reszketve kapaszkodtam belé, s Ő hozzám bújva sóhajtozott, a fülemhez hajolt, hogy jobban halljam kéjes nyögéseit - annyira kegyetlen volt ilyenkor, mindig a gerincem vonalát simogatta, arra igazán érzékeny voltam, ajkai, ha nem az enyémeket kóstolták, úgy a nyakam harapdálta, csókolta, s hol teljesen, csordultig forró testébe engedett, hol pedig alig, hogy szinte nem is éreztem már. Ilyenkor méltatlankodva felnyögtem, könyörgő pillantásom az övét kereste, Ő pedig szenvedélytől reszketve, kipirosodott arccal, szerelemtől homályos tekintettel, de győzedelmesen rám mosolygott, felsóhajtott: kérd, kérd...! - s én szégyentelenül esdekeltem, tenyerem a mellkasára simult, majd átöleltem szorosan, néha még könnyeim is kicsordultak, s alig bírtam fékezni magam, kiabálni akartam, sikoltani, mikor hirtelen ismét mélyen karcsú teste perzselő lángjába merültem. S csókolóztunk újra, amíg már nem kaptunk levegőt, s tovább, nem számított semmi más, csak Ő meg én, összegabalyodtunk teljesen, és annyira jó volt, annyira hihetetlenül, kimondhatatlanul, leírhatatlanul jó... hallottam édes hangját, önkívületben kiáltott, gyönyörű volt és igéző, s a kéjmámor forró habokban csapott össze az én fejem felett is, nem láttam, hallottam, éreztem semmi mást, csak Őt, görcsösen kapaszkodtam törékeny alakjába, mintha messziről a saját hangomat érzékeltem volna, beteljesülten nyögtem fel, minden izmom összerándult, majd szinte megbénulva ernyedt el. Nem bírtam tovább, a párnák közé zuhantam, s Ő már rajtam feküdt, szerelmes lázban még égő teste az enyémhez simult, képtelen voltam felnyitni a szemem, de valami ragyogót láttam, azt hiszem.
Csengett a fülem, mindenem reszketett, mint a nyárfalevél, s olyan nehezen kaptam levegőt, hogy már arra gondoltam, talán meg is fulladok hamar, de nem számított volna az sem, végtelenül boldog voltam - de akkor lassanként kezdtem magamra eszmélni, egyre több hűvös, éltető korty tódult a tüdőmbe, szívem egy hosszadalmas, kimerítő út során visszatalált a mellkasomba, s emlékszem, hogy az első, amit éreztem, az Ő illata volt. És mosolyogtam. Még szédültem, de olyan jó volt hozzábújni szorosan, átöleltem, s összesimultunk, s én irigyeltem a puszta levegőt, amiért az örökké kettőnk közt maradt valahogy, még ha csak porszemnyire is... Ő megint kuncogott, arcom újra kipirosodott, s nyakához húzódtam, hogy elrejtsem magam, s Ő kinevetett, kis kezeivel cirógatta a nyakam, lágyan sötét, gondosan ápolt tincseim közé túrt, csókokat lehelt a homlokomra, s becézett, én pedig csak szerelmes voltam, de páratlanul, múlhatatlanul, igazán és igazán. És elmondtam neki, előbújtam rejtekemből s ránéztem, ragyogó tekintetét könnyek homályosították el, tündérszép arca egészen piros lett, alsó ajkát beharapta, majd hirtelen hozzám hajolt s megcsókolt, puha, forró nyelve az enyémhez simult, majd pajkosan ficánkolt a számban, mélyen viszonoztam, szenvedélyesen, karjaimmal szorítottam Őt, nem akartam elengedni, soha, soha, soha többé már... Aztán csak mosolygott, ahogy hozzám bújt, suttogta, hogy Ő is, hogy nagyon, őszintén és epekedve, én pedig nem tudtam megállni, s könnyeim peregtek újra, mint minden alkalommal, s Ő most is megcsókolt, kezecskéivel letörölte maró könnyeim, simogatta az arcom, szerelmesen súgott a fülembe, homlokát az enyémhez érintette, s én boldogan, boldogan néztem csak rá.

Ahogy reggel felébredtem, ajkaim még égtek búcsúcsókja nyomán, s az ágynemű mellettem még nem hűt ki egészen. Lehunytam a pilláim, s ahogy arcom a párnába fúrtam, éreztem gyümölcsös illatát, elképzeltem, hogy még nem hagyott magamra, átöleltem, s mosolyogtam, nagyon-nagyon.
Lassan aztán felültem, láttam az éjjeliszekrény nyitott fiókját, tudtam, hogy az aranyat elvitte, de nem bántam, nem érdekelt, csak rémesen szégyelltem magam. Arcom a kezeim közé rejtettem, tisztában voltam vele, hogy nem láthat senki, de mégis el akartam bújni, talán magam elől, mert annyira keserű volt ez az egész... Meglepetten vettem tudomásul, hogy kezeim nedvesen csillogtak, kicsit furcsálltam, de hamar rájöttem, hogy csak könnyeim tértek vissza, fájdalmasan nevetve üdvözöltem őket, ahogy visszazuhantam a párnák közé. Csak néztem a mennyezetet - fehér volt s üres, tiszta, sivár, ahogy mindig -, s nem értettem. Nem, nem, én már semmit sem.

- Mozart, kedvesem, életem lényege s valója, egyetlen és örök, tiszta fénye borús, vaksötét éjszakámnak... ugye... szeretsz...?