Espressivo

Cím: Espressivo
Szerző: Carlos
Párosítás: Antonio Salieri × Wolfgang Amadeus Mozart
Korhatár: R
Kelt: 2011/02/01 - 02
Ajánlás: pour mon cher Mozart, Dia ♥
Megjegyzés#1: espressivo = érzéssel, kifejezéssel
Megjegyzés#2: Salieri : C-moll zongorakoncert és Mozart : D-dúr zongorakoncert, K. 175, № 5, Allegro tétel
Disclaimer: Ez egy rajongói történet, egy fanfiction. A történetben szereplő karakterek ábrázolása teljesen kitalált. Bármilyen egyezés valós eseményekkel csupán a véletlen műve. Minden utalás a karakterek szexualitására teljesen valótlan.



Kora délutáni fonnyadt hőség lengte körül az egész bécsi Udvart - aki csak tehette árnyékos, hűvösebb helyen töltötte az idejét, így a palota most kihaltabb volt, mint a császár legutóbbi estélyének gyászos hajnalán. A hatalmas, faragott fakeretes ablakokon át vakítóan omlott be a sűrű, vaskos nappali fény, teljesen felforrósítva a nyári palota mozdulatlan levegőjét. Mozart szapora, puha, hangtalan léptekkel sietett végig a hosszú folyosókon, kezeit ajkaira szorította, ezzel fékezve kitörni vágyó kacagását. Hosszú, arannyal hímzett, könnyű, borvörös habselyem kabátja szárnyként csapkodott mögötte, göndör tincseit a gyönge menetszél kisimította homlokából, fényesre lakkozott cipője nesztelenül siklott a márványköves padlón. Amint befordult a folyosó végén, s megpillantotta a hatalmas, sötét, kétszárnyú mahagóniajtót, ajkait huncut mosolyra húzta, s olyan erősen szorította a szájára a tenyerét, hogy ujjainak vége elfehéredett az erőfeszítéstől. Az ajtó elé érve lefékezett, megigazította félre csúszott kabátját, összeborzolta a haját, majd határozottan a míves rézkilincs felé nyúlt - mozdulata azonban megtört a levegőben, keze pedig erőtlenül hanyatlott le. Egy pillanatig csupán dermedten állt, majd izgatottan felsikkantott, ahogy szívverése a duplájára gyorsult; hátát a hűvös falnak vetette, s alsó ajkára harapva, visszafojtott lélegzettel figyelt.
Életteli, eleinte kedves, játékos, majd erőteljesre váltó, izgalmas dallam szűrődött ki kristálytisztán a csukott ajtók vigyázó szárnyai mögül - pajkosan körbetáncolta a hallgatózó németet, végigcsusszant a hallójáratain s felkúszott a gerincén, hogy egy jóleső borzongás s egy elégedett sóhaj formájában szakadjon ki Mozartból. Bájosan szép arcára apró, kedves mosolyt rajzolt a csodálat, minden érzékét kitöltötte, forró, édes szirupként olvadt el benne, térdei remegtek, kezeit görcsösen kulcsolta össze a háta mögött, mellkasa hevesen hullámzott, ahogy a levegőt kapkodta, ragyogó szemeiben szerelmes csillogás tündöklött. Tengernyi gyönyörűség kerítette hatalmába, ahogy hallgatta a vég nélkülinek tetsző, szelíden szemérmetlen, csalogató dallamot.
- Édes istenem... - suttogta hosszú pilláit lassan lehunyva - kedves Salierim, drága Salierim, kedves drágám, drága kedvesem...! - Ajkai mosolyba rándultak, s kezeit ismét a szája elé kellett kapnia, mert félő volt, hogy egy hangosabb nevetés talán megállásra késztetné a teremben zongorázó olaszt. És azt a német képtelen lett volna elviselni.
Hosszú, mézes percek röppentek el könnyű szellőszárnyaikon - Mozart boldog némaságba dermedve hallgatta a titkos, lefülelt koncertet. Annyira szép volt és zseniális és lebilincselő és magával ragadó és egyéni és nemes és büszke és gyönyörű és... és... és akkor valahogyan vége lett. Nem úgy, mintha ollóval elvágták volna - a hangok nem haltak el, a dallam szalagja tovább hullámzott, tekeredett, szárnyalt, ám mintha levetette volna önmagát, a bőrét, a lelkét, mint egy megunt kelmét, s valami egészen újba, frissbe, másba csapott át. A fiatal zeneszerző kétségbeesetten kapta fel a fejét, s ujjai már a rézkilincset érintették, mikor is durva villámként csapott belé a felismerés. Keze ismét, fokozatosan lehanyatlott, szemei elkerekedtek, ajkai kissé elnyíltak érthetetlen meglepetésében. Először csak a fejét ingatta, s hitetlenkedve mosolygott - nem, nem az nem lehet, képtelenség! -, ám hamar be kellett ismernie, hogy hallása nem csalta meg, elméje, képzelete nem vitte tévútra. És akkor a korábbi édes, sűrű boldogságot egy tökéletesen ellentétes, perzselve lüktető, vad eufória váltotta fel; látása elhomályosult - talán az öröm szülte értékes könnyektől, talán a vak szédülettől, ami az elméjére ereszkedett -, érzékei eltompultak, s nem érzett, ízlelt, tapintott, látott semmit, csupán a szemtelenül ismerős, kegyetlenül saját dallam ölelte körbe őt, szorongatta, tépte, húzta-vonta-lökte, míg teljesen bele nem sajdult a feje.
Remegő tagokkal, fülig vörösen, szerelmesen mosolyogva zuhant be az ajtón, ám még estében felegyenesedett valahogy, s siető, hangos, botladozó léptekkel indult meg a terem közepén álló gyönyörűen komoly, ridegen elegáns zongora, s az előtte ülő férfi felé. Fakó álomképnek tűnt csupán, ahogy az olasz zeneszerző hátrafordult, tekintetében döbbenet csillogott, halovány arcán a szégyen pírja gyúlt - mint mikor egy kisgyereket helytelen, bűnös tetten kapnak -, s a fiatal német a vetélytársa szavait már nem is hallotta, egyedül mély, balzsamos hangját érzékelte.
- Salieri...! - Mozart hangja gyönge volt és halovány, s szerelemtől remegett. - Ó, jaj, kedvesem, édesem, mesterem, múzsám, szerelmem, életem, jaj, jaj...! - Az olasz elé lépett, térdre hanyatlott a széke mellett, s reszkető karjaival szorosan átfonta a férfi derekát, arcát pedig Salieri hasához szorította. Teljesen kipirosodott az izgalomtól, a boldogságtól. Szemei valósággal ragyogtak, ahogy legdrágább barátjára, legveszedelmesebb vetélytársára emelte csodáló tekintetét.
- Maga az én zongorakoncertemet játszotta! Maga... az enyémet...! Maga... magácska...! - mélyet sóhajtott, majd szinte dorombolva dörgölőzött az olasz zeneszerzőhöz, hosszú pilláit összeszorította, alsó ajkát pajkosan beharapta. Nem számított semmiféle viszonzásra, így annál hatalmasabb és kellemesebb volt a meglepetése, mikor egy puha tenyér simult az arcára, s homlokának finom bőre felizzott egy csók nyomán.
- Ne butáskodjon már, kedves Mozart - két kar fonódott a dereka köré, s gyengéden húzni kezdte felfelé -, hiszen tudja nagyon jól - ahogy felegyenesedett, tekintete találkozott az olasz férfiéval, s mindkettejük arcán a zavar pírja derengett fel -, mennyire lenyűgöznek a művei.
A fiatal német hagyta, hogy a másik zeneszerző az ölébe húzza, s engedelmesen simult a szoros ölelésbe. Mélyen magába lélegezte Salieri keserédes, fahéjas illatát, majd lehajolt, hogy megízlelje az olasz még finomabb ajkait. Apró, bátortalannak induló, hevesbe hajló viszonzás volt merészségének jutalma.
- Ha minden alkalommal itt terem, mikor a műveit játszom, úgy megállás nélkül fogom zongorázni őket - súgta a fiatal zeneszerző ajkai közé Salieri, majd szemeit lesütve fúrta arcát Mozart nyakához. A német aprót kuncogott, ujjai hegyével finoman végigsimított vetélytársa hátán fel és le, majd vállaira kulcsolta a kezét, s kissé eltolta magától, hogy csokoládébarna szemeibe nézhessen.
- Ha egész nap csak zongorázik, rám nem marad ideje - biggyesztette le az ajkát. - A zongora helyett játsszon inkább rajtam, drága Salierim!
A fiatalabb zeneszerző a választ már meg sem várva, türelmetlenül, hevesen, hosszan csókolta az olasz férfit - karjaik egymás köré fonódtak szoros, szerető, féltékeny ölelésbe, testük összesimult, elméjük boldog, súlyos, édes álom sűrű tengerébe merült. A nemes, méltóságteljes zongora aznap már nem szólalt meg többé - mintha megnémult volna az arcpirító, illetlen látványtól -, s a császár hiába küldetett kedvenc zeneszerzőiért, kénytelen volt koncert nélkül, bús hallgatásban elköltenie uzsonnáját, s vacsoráját is.